Nagyon sokba fog kerülni a menekültválság

A menekültügy a kibővített EU eddigi legnagyobb erőpróbája, állatorvosi lova annak, hogyan képes kezelni az unió egy rendkívül súlyos válsághelyzetet. Az eddigiek alapján nem túl rózsás a kép, úgy tűnik, egyelőre a belső ellentmondások és érdekellentétek akadályozzák az ügy átfogó, koncepciózus kezelését. Kapkodások, rögtönzések követik egymást, aminek a fő oka a közösnek tartott értékrend élesen eltérő értelmezése és részben annak ütközése a napi realitásokkal. Kiderült, hogy a menekültkezelés eddigi szabályai nagy áradat esetén valójában betarthatatlanok, és azoknak az új kihívásokhoz való igazításához nincs meg a szükséges egység.

Az egymást követő válságtanácskozások eddig inkább az ellentéteket, mintsem a közös akaratot hozták a felszínre. Nyilvánvaló pedig, hogy bármiféle megoldás csak együttes fellépéssel lehetséges, egyetlen ország sem képes egyedül, saját erőből rendezni a helyzetet, különös tekintettel arra, hogy nem csupán egyszeri problémával kell megküzdeni, hanem tartós menekültáradatra számíthatunk. Olyan nyitott és rugalmas intézkedési elvekre, keretekre van szükség, amelyek hosszú távon képesek kezelni az összetett problémahalmazt.

A politikai viták mellett eddig a háttérbe szorultak a válság gazdasági-pénzügyi vonatkozásai, holott azok máris számottevőek és rendkívül jelentősek lehetnek. Egyre többe fog kerülni az ideérkezők fogadása, ellátása, beilleszkedésük segítése, de még ennél is nagyságrendileg többe, hogy fékezhető legyen a menekültek, migránsok népvándorlásszerű beáramlása. Az európai kultúrkör háttérbe szorulását vizionáló hergelések szélsőséges túlzások, de kiszámíthatatlanul sok menekült kontroll nélküli befogadása valóban nehezen belátható hatásokkal járna.

Ebből kiindulva két irányban párhuzamosan kell megoldást keresni: az egyik a már az unióba érkezettek megfelelő kezelése és beilleszkedésük segítése, a másik viszont az EU határain kívüli lépések megtétele a migránsáradat csökkentése érdekében. Az igazi megoldás a menekülést kiváltó okok megszüntetése lenne, ez azonban belátható időn belül lehetetlennek látszik: a szíriai, iraki, afganisztáni belháború gyors megfékezése hiú remény, a jobb megélhetés reményében más országokból is útra kelők megállítása innen szintén aligha kivihető.

Márpedig szembe kell néznünk azzal, hogy az utóbbiak száma és aránya a klímaváltozás következtében elkerülhetetlenül nőni fog: a fenyegető víz- és élelmiszerhiány hatalmas tömegeket kényszerít majd eddigi lakhelye elhagyására. A népvándorlás tehát nem csupán a konfliktuszónákat érinti, hanem a gazdaságilag ellehetetlenülő térségeket is egyre jobban. A végső menekülési irány pedig többnyire Európa, amely minden más opciónál csábítóbbnak tűnik.

Ha valódi megoldási lehetőségeket keres az EU, mindezzel számolnia kell. Ahogy azzal is, hogy súlyos anyagi áldozatok nélkül reménytelen akárcsak fékezni is a bevándorlási hullámot. Bevándorlókra egy bizonyos szintig szüksége van az európai gazdaságnak, főként a demográfiai trendek miatt. Rengeteg olyan üres álláshely van, amelyet akár szakképzett, akár képzetlen migránsok betölthetnek, anélkül hogy a helyiek munkáját veszélyeztetnék. Gond akkor lehet, ha az érkezők száma jelentősen felülmúlná a foglalkoztathatósági lehetőségeket. Egyszerűsítve: néhány millió menekült az ötszázmilliós EU-ban még befogadható – ennél már most is sokkal többen élnek itt –, több tízmillió viszont nemigen.

Következésképpen a mostani áradat még megfelelő lépésekkel kezelhető, viszont a várható újabb hullámok korlátozására a határokon kívül lenne jó megoldást találni. Ez részben politikai akarat és együttműködés függvénye, részben viszont komoly anyagi kérdés. Amennyit az EU eddig a menekültügyre szánt, nevetségesen kevés, néhány tíz- vagy százmillió euróval nem megyünk semmire. Ennél nagyságrendekkel több pénzre lenne szükség, kisebb részben az ide érkezők fogadására, nagyobb részben pedig a menekülteknek a válságtérségekben való támogatására.

A leginkább érintett Törökország eddig mintegy négymilliárd eurónyit költött az elmúlt négy évben az ott lévő több mint kétmillió menekült ellátására. Ehhez képest az az egymilliárd euró, amelyet hírek szerint Brüsszel az ottaniaknak adni akar, kevésnek tűnik. Ahhoz, hogy a felénk vándorlásukat megfékezzük, olyan körülmények kialakítására van szükség, hogy a nagy többség számára ne érje meg az utazás kockázatát vállalni. Ezzel egyidejűleg olyan lépésekre is szükség lenne, amelyek esélyt adhatnak a menekülteknek a lakóhelyükre való visszatérésre. Ez összehangolt katonai tevékenységet is feltételez, Berlin már jelezte, kész ebben részt venni.

Az EU az anyagi keretek dolgában egyelőre addig jutott, hogy várhatóan engedik a szigorú költségvetési szabályoktól való eltérést a leginkább érintett országok számára. Ennél várhatóan a vezetők tovább lépnek, és külön válságkeretet hoznak létre, kérdés, hogy mekkorát és miből. A magyar kormányfő egyik javaslata az volt, hogy minden ország a büdzséjének egy százalékát szánja erre, ami uniós szinten mintegy 70-80 milliárd eurót jelentene, számunkra pedig 170 milliárd forintos többletkiadást.

Nem valószínű, hogy ezt a többség elfogadja. A másik lehetőség az, hogy az éves átlagban százmilliárd eurónyi fejlesztési és kohéziós pénzek egy részét szánnák a menekültügyre. Ez szintén több tízmilliárd eurót jelenthet, a támogatást kapók számára azonban komoly érvágást. Nálunk például a központi beruházások több mint 90 százaléka uniós támogatással valósul meg, ha ez utóbbi csökken, visszafogja az egész gazdaságot.

Akár így, akár úgy, de sokba fog nekünk kerülni a menekültválság. Hogy mikor és mennyibe, attól függ, milyen döntéseket tudnak és mernek hozni az uniós országok vezetői. Egy biztos: ha nem tudnak felülemelkedni az önző, szűk látókörű szempontjaikon és nem jutnak közös nevezőre, húzzák-halasztják a határozott fellépést, a helyzet csak romlani fog, és még súlyosabbak, az egész uniót fenyegetőek lehetnek a következmények.