Menedék

PÉTERFY-NOVÁK ÉVA

Talán ötéves lehettem...

Anyukám sokszor átengedett a szomszédba játszani Horváth Erzsikéékhez. Erzsi velem egyidős, halványszürke arcú kislány volt. Mindig szívesen mentem hozzájuk, mert kamasz iker bátyjai voltak, olyan tizenkét-tizenhárom évesek, és én nagyon helyesnek találtam őket. Azon a napon is otthon voltak a fiúk, valami könyvet nézegettek és hangosan nevetgéltek. Ha közelebb mentünk Erzsivel, elzavartak minket és eldugták a könyvet.

Aztán áthívtak minket a közeli focipályára bújócskázni. Persze örömmel mentünk, ritka pillanat, amikor nagyfiúk csak úgy játszani akarnak velünk, ahogy ők mondták, a „fososokkal”.

Horváthék kertjéből egyszerűen a hátsó kerítés dróthálóját felemelve ki lehetett jutni a mögöttük lévő füves térre, ahonnan csak pár lépésre volt a pálya. Keskeny, kitaposott ösvény vezetett nyílegyenesen. Mindig irigykedtem, hogy nekik saját útjuk is van a pályáig.

A lelátók alatti titkos búvóhelyek mesebeli világa várt minket. Mivel kicsi voltam, minden apró résben el tudtam bújni, a fiúk mégis mindig hamar megtaláltak. Ezerszer jobban ismerték a helyet, mint én. Erzsi elunta, hogy mindig rögtön megtalálják, duzzogva haza is ment. Én maradtam, mert nekem még kedvem volt bújócskázni. Boldog voltam, hogy nagyfiúkkal játszhatok. Le is birkóztak bújócska után, mert szerintük nem voltam elég ügyes, és ezért az jár, hogy lefognak és jól megcsiklandoznak. Tiltakoztam, hogy igenis ügyes voltam, csak Zsolti lesett, és ezért találtak meg sokkal hamarabb, mint én őket. Amikor pedig én voltam a hunyó, akkor folyton azt mondták, hogy rosszul számolok, és akkor elölről kellett kezdenem. Így sokkal több idejük maradt elbújni, mint nekem. Rosszul esett, hogy csalnak, de izgalmas is volt a büntetés, bár fájt, ahogy a kezemet összefogták a fejem felett. Az izgalom akkor jött csak igazán, amikor Gabi rám feküdt, és egészen közelről láthattam az arcát. Soha nem láttam azelőtt ilyen közelről fiút. Tetszett ez a bizsergő érzés, mert olyan nagylányos volt.

Közben egyszer csak azt éreztem, hogy Zsolti benyúl a melegítőnadrágomba. Hideg volt a keze, megijedtem. Nem tudtam eldönteni, hogy az izgalom vagy a félelem miatt zsibbadok. Nem tudtam eldönteni, hogy rosszat tesznek-e velem a fiúk. Valahol legmélyen azt éreztem, ez szégyellni való dolog. Már nem akartam itt feküdni, nagyon fájt, egyre jobban fájt, ahogyan a kezemet összefogta a fejem felett. Már sírtam és kiabáltam, hogy megmondom őket apukámnak, de csak gúnyosan röhögtek. Gabi azt kiabálta a fülembe, hogy kishülye, úgysem hiszi el neked senki. Mit gondolsz te magadról, mutasd meg a bugyidat, mert ha nem, nagyon meg fogunk verni.

Sikítottam, de senki nem hallotta, senki nem sietett a segítségemre. Egy pillanatig el is ájultam a félelemtől. Már majdnem biztosan éreztem, hogy rossz dolog történik velem.

Egyszer aztán meghallottam, hogy apu kiabál. Azanyádúristenit, szállsz le rögtön róla, kitekerem a nyakadat, mocsok kis vakarcs. Már éppen szólni akartam, hogy ne bántsa őket, mert csak játszunk, amikor megláttam az arcát. Azonnal tudtam, hogy nem az izgalomtól zsibbadtam. Tudtam, hogy rosszat tesznek velem. Megijedtem, mert sosem láttam aput ilyennek azelőtt. Ijesztő volt, a szeme villámokat szórt. Úgy megszorította Gabi karját, hogy azt hittem, menten el is töri. Zsolti kicsit távolabbra ugrott, és onnan könyörgött. Esküdözött, hogy nem bántottak, csak játék volt az egész. Aztán minden bátorságát összeszedve, könyörögve közelebb jött. Apu egy pillanatra talán meg is szánta őket, de aztán újra elöntötte a méreg. Már én is zokogva kértem, hogy hadd menjenek. Rám nézett. Már nem égett a gyűlölet a szemében. Már csak fájdalom volt benne. Elengedte Gabit, de még utánuk kiabált, hogy meg fogják bánni egy életre, ha valami bajom lett. Még utánuk is rúgott. A rúgás már erőtlen volt, kicsit a lelátók alatti port felkavarta ugyan, de az ikreket, akik már szaladtak hazafelé, nem érte el. Mozdulatlanul feküdtem, csak a fejem fordítottam oldalra, hogy lássam, mi történik. Aztán apa felkapott az ölébe, erősen magához szorított. Egyre csak azt hajtogatta, hogy nem játszhatok többé a Horváth testvérekkel. Én nem mertem megszólalni, csak hozzábújtam, és teljes erővel szorítottam a nyakát. Nem mertem elmondani, hogy az elején nekem is jólesett a játék, és hogy akkor még tényleg csak játék volt.

Hazáig szipogtam az ölébe bújva. Szorosan öleltem és szinte alig kaptam levegőt, annyira belebújtam a nyakába. Úgy könnyesen, taknyosan. Tudtam, hogy ez az én menedékem.