Májusig izgulhatnak a devizahitelesek

Kedden az Országgyűlés elfogadta a forintosításról és a fair bankokról szóló törvényt, és ezzel eldőlt, milyen szabályrendszer alapján, milyen lépcsőkkel és ütemezéssel szűnhetnek meg az eddigi devizahiteles szerződések és léphetnek helyükbe az új, forintalapúak. Számos módosító indítványt fogadtak el még az utolsó pillanatban is, így az eleve bonyolult folyamat részletei még nehezebben követhetők. A médiában számos kalkuláció jelent meg a várható hatásokról, részben az MNB adatai, részben saját számítások alapján, de komoly meglepetés érheti azt a devizahitelest, aki az átlagszámok alapján próbálja megsaccolni, mennyit kell majd fizetnie a jövőben.

Márpedig jó lenne tisztán látni, mert a folyamat során többször is döntési helyzetbe kerül az adós. Legelőször akkor, amikor határoznia kell, akarja-e a forintosítást vagy nem. Ez a lehetőség az adósok kisebbsége számára adott: azoknak, akik a megszabott jövedelemnagysággal és/vagy devizajövedelemmel rendelkeznek, továbbá azoknak, akiknek már csak viszonylag rövid a futamidejük. Ennek pikantériája, hogy február elsejei hatállyal történik a hitelek forintosítása, az árfolyamrés és az egyoldalú szerződésmódosítás miatti banki elszámolásokat viszont csak ezután, február-márciusban kapják meg az ügyfelek. A módosított tartozás összegét tehát akkor tudják meg, amikor elvileg a forintosítás már megtörtént. A devizás hitelforma megtartásáról visszamenőlegesen még dönthetnek, de a nyilatkozati és szerződés módosítási határidőkre nagyon kell figyelniük.

Akinek forintosodik a szerződése a már meghatározott árfolyamon, a banki elszámolást követően májustól fizetheti majd az új törlesztőrészleteket, azaz ekkor derül ki ténylegesen, mekkora a változás. Ez nem csupán a korrekció mértékétől, hanem az új, forintalapú szerződésre megállapított kamattól is függ. Bár a törvény ezt is igyekszik szabályozni, a legnagyobb bizonytalanság itt van: a kamatfelár 1 és 6,5 százalék között mozoghat, függően az eredeti szerződési feltételektől és formától, a futamidőtől, a hitelképességi besorolástól, a hitelező banktól stb. Azaz az eltérés ügyfelenként jelentős lehet. Gyakorlatilag tehát mindenkinél más mértékű lesz a törlesztőrészlet változása, és biztosat csak minden részelem tisztázódása után, májusban tudhat.

Ekkor jön az újabb döntési pont: ha az ügyfél nem elégedett a változással, július végéig felmondhatja a szerződést. Ezt csak az lépheti meg, aki vállalni tudja, hogy október végéig a teljes tartozást kifizeti, azaz végtörleszt. Az adósok többsége erre aligha lesz képes, számukra elvileg nyitva lesz a hitelkiváltás lehetősége, azaz találni egy bankot, amely kedvezőbb kamatozással átveszi őket. Szakértők szerint ebben sem nagyon lehet bízni, mert csak a legjobb hitelképességi besorolású ügyfelek számíthatnak arra, hogy jobb kondíciókat ajánlanak nekik, ők pedig a devizahitelesek között sajnos kevesen vannak.

Még bonyolultabb döntési helyzetbe kerülnek az árfolyamgátasok. Ők elvileg maradhatnak devizahitelesek, de megszűnik számukra a kedvező árfolyam. Ha piaci kurzuson forintosítanak, a törlesztőrészletük a banki elszámolás utáni tartozáscsökkenés dacára még emelkedhet is a jelenlegihez képest. Mivel ezt a törvény megtiltja, kivédésére a futamidőt kell meghosszabbítani. Nehéz előre megmondani, mikor járnak jobban az árfolyamgátasok, mivel az egyénenként eltérő. Nekik is nagyon figyelniük szükséges tehát, és alaposan végignézni a rájuk vonatkozó szabályokat, hogy a lehető legelőnyösebb megoldást válasszák.

Az elfogadott törvények alapján nyilvánvaló, hogy a devizahitelek kivezetése nem fáklyásmenet. Igazán jól senki nem jár, de a tájékozottabbak számára ez világos volt: a törlesztőrészletek megduplázódása tarthatatlan, a korrigálásuk viszont áldozattal jár, a kérdés csupán az, ki, milyen arányban részesül ebből. A legtöbbet a bankok bukják, a mostani 900 milliárd forinton túl a jövőben még évi nagyjából 100 milliárdot. Ez még elviselhető is lenne, ha az elmúlt 3 évben nem vasaltak volna be rajtuk különböző különadók formájában 1200 milliárd forint többletterhet, plusz a végtörlesztés 370 milliárdos veszteségének 70 százalékát (a maradék harmincat mi, adófizetők álltuk). Mindennek nyomán a magyar bankszféra 2011–13 között 500 milliárdos veszteséget termelt, 2014-ben idáig 400 milliárdot, amiben már az elszámolás miatti céltartalék egy része benne van.

A devizahitelesek sem boldogok, mert éveken át mindenféle ígéretekkel hitegették őket, és most azzal szembesülnek, hogy a terheik csökkennek ugyan, de így is másfélszer annyit kell fizetniük havonta, mint amennyivel kezdték a törlesztést. Vannak persze olyanok is, akik azért jól jártak. Ilyenek mindenekelőtt a végtörlesztők, akik már régen megszabadultak a devizahitelüktől úgy, hogy milliókat nyertek az ügyön. Ilyenek továbbá azok, akik valamilyen okból annak idején felettébb kedvező kamattal jutottak hitelhez, ők jellemzően a politikai és gazdasági elithez tartoznak, vagy jó kapcsolatokkal rendelkező hivatalnokok és pénzügyesek. Aligha véletlen, hogy egy törvénymódosító szerint a forintosítandó szerződésekben a kamatfelár minimuma egy százalék lett, ilyen kiváló kondíciót csak a nagyon kivételezettek kaphattak az átlagos 4-5 százalék helyett. Ezt továbbra is élvezhetik, mert a törvény szerint az új kamat nem lehet magasabb az eredetinél. Mint látjuk, mindenhol vannak még egyenlőbbek, akik a törvényeket is testre tudják szabatni.