Ki jár jól a paksi bővítéssel?

A magyar kormányfő megint mert nagyot álmodni és nagyot mondani, amikor indiai látogatásán azt fejtegette, hogy 4-5 év múlva a magyar elektromos áram lesz a legolcsóbb az EU-ban, köszönhetően az atomerőművi fejlesztésnek, melynek nyomán a nukleáris energia aránya az áramtermelésben a mai 40-ről 60-70 százalékra emelkedik. Nem az a legnagyobb baj ezzel a kijelentéssel, hogy úgy, ahogy van badarság, mert a paksi fejlesztésről még döntés sincs, márpedig egy ilyen beruházás legalább 10-15 évig tart, tehát 4-5 év múlva még semmiképpen sem működhet.

Ennél sokkal nagyobb probléma, hogy Orbán Viktor a jelek szerint teljesen elkötelezte magát az atomenergia mellett, anélkül, hogy ennek minden következményét kellőképpen elemezték és megvitatták volna. A nyilatkozata kapcsán ezúttal is az a dilemma, hogy valóban ennyire nincs fogalma a realitásokról, vagy ismét csak ámítja a közvéleményt. Akár ez, akár az, egy dolog biztos: pont az ellenkezője az igaz annak, amit állít: az atomerőmű bővítésétől sem 4-5, sem 15 év múlva nem lesz olcsóbb az áram, sőt a várható beruházási költségek jelentős drágulást okoznak.

Hivatkoznak persze arra, hogy jelenleg Paks olcsóbban állít elő áramot, mint a más jellegű erőművek. Ez igaz, de csak azért, mert a blokkok évtizedekkel ezelőtt épültek és már amortizálódtak, azaz ez a tétel már nem terheli az árat, márpedig a beruházás messze a legnagyobb költségelem. Egy atomerőműnél legalább 30 éves amortizációs időszakkal szoktak számolni, nagyjából ennyi idő alatt téríthető meg az eredeti beruházás. Ezt követően technológiai és biztonsági szempontból egyaránt felülvizsgálatra van szükség – ez történt Pakson is –, és döntenek a további üzemeltetés feltételeiről.

Jellemző, hogy miközben Orbán kész tényként beszél a bővítésről, még azt sem tudjuk, mennyibe kerülhet és honnan lesz rá pénz. Az előzetes becslések 3-6000 milliárd /!/ forintról szólnak, ami a hasonló méretű és technológiájú, most épülő atomerőművek költségein alapul. Ha ezt mondjuk 30 évre elosztjuk, látszólag évi „csupán” 1-200 milliárd a teher, de mivel saját források híján hitelből tervezik a projektet, a kamatok miatt ennek legalább a duplájával kalkulálhatunk. Azaz még a legkedvezőbb esetben is minimum évi 2-300 milliárd forint rakódik a normál üzemeltetési költségekre árnövelő tényezőként. Ehhez tegyük hozzá, hogy a beruházás rendkívül hosszú ideje miatt lényegében egyetlen atomerőmű sem épült meg eddig az eredetileg tervezett költségkereten belül.

Hiú ábránd tehát, hogy így tehetjük olcsóbbá az energiát, és akkor még nem beszéltünk az egyéb kockázatokról, például a fűtőanyag problémájáról. Ez utóbbit importálnunk kell, az elhasznált elemeket pedig jórészt exportálnunk, hacsak nem akarjuk mind hazánk földjében tárolni. Jelenleg Oroszországból kapjuk az uránt és a veszélyes végtermékeket oda szállítjuk vissza, ott van elég hely Szibériában, hogy mindentől távol elrejtsék. Ha az új paksi blokkoknál ugyanezt a megoldást választjuk, ahogy hírlik, az energiafüggésünk cseppet sem csökken, sőt nő, hiszen – Orbán számait idézve – az áramellátásunk immár 70 százaléka fog közvetlenül függni az orosz forrástól /és akkor még szó sincs a földgázról és az olajról/.

Nyilvánvaló tehát, hogy egy szó sem igaz abból, amivel Orbánék a paksi bővítés mellett érvelnek: nem lesz olcsóbb az áram, sőt, és nem csökken a kiszolgáltatottságunk, sőt. Ha valóban ez lenne a cél, akkor teljesen más irányú energia-stratégiára lenne szükség: egyrészt a megújuló források kiaknázására és az energia-takarékosság ösztönzésére, másrészt pedig energiapiaci nyitásra és a beszerzési források diverzifikálására. A hatalmas költséggel járó atomerőművi beruházás erőltetése azért is furcsa, mert szakértők szerint néhány éven belül teljesen átrendeződik az energiahordozók piaca, köszönhetően a megújuló források térnyerésén túl főként a palaolaj és palagáz várhatóan megugró kitermelésének.

Ezek eredményeként jelentősen csökkenhet az energiahordozók világpiaci ára, amihez hozzájárul a takarékosabb fogyasztás miatt keresletcsökkenés is. Ez utóbbira jó példa, hogy míg Orbánék a hazai monopo-lpiacon mesterséges árakkal erőszakolják ki a rezsicsökkentést, addig a nyugat-európai versenypiacon a túlkínálat miatt esnek az árak. Ott ugyanis megtehetik a fogyasztók, hogy válogatnak a szolgáltatók között, akik viszont kihasználják, hogy az áramtermelők túl nagy kapacitásokkal rendelkeznek, azaz a kínálat meghaladja a keresletet. A közelmúltban előfordult Németországban, hogy mivel a hagyományos erőművek folyamatos üzemben működnek, a szélerőművek túltöltötték a hálózatot, emiatt az áram nagykereskedelmi ára mínusz 100 euróra /!!!/ esett kilowattóránként, azaz ennyit kellett fizetnie a termelőnek, hogy egyáltalán átvegyék tőle az áramot!

Ez persze extrém eset volt, de az tény, hogy tőlünk nyugatra tartósan alacsonyabb a nagykereskedelmi ár, mint nálunk. A csehek éltek is ezzel a lehetőséggel, és megnyitották a piacukat, így nagyobb árcsökkenést értek el, mint a itt Fidesz a rezsicsökkentéssel. Ne feledjük: nálunk az áram fogyasztói árában csupán 40 százalék a beszerzés aránya, a többi a hálózati költség – ebből van az MVM-nek évi 100 milliárdos nyeresége! –,valamint az adótartalom. Jellemző, hogy Orbánék ezekhez nem nyúltak, hanem a szolgáltatokra terheltek mindent, akik pedig szinte minden oldalról az állami monopóliumtól függnek.

Ezen a helyzeten a paksi bővítés semmit sem változtat, sőt évtizedekre konzerválhatja a mostanihoz hasonló állapotokat. Orbánék valódi célja minden bizonnyal ez: kizárni a versenypiacot és még tovább erősíteni az állam befolyását, kerül, amibe kerül. A józan stratégiai, pénzügyi és szakmai érvek ilyen mértékű figyelmen kívül hagyása mögött még egy szempont állhat: a több ezermilliárd forintos beruházásból – főleg, ha az oroszok a fővállalkozók – jócskán csuroghat megbízás a pénzéhes holdudvar számára, ahogy azt az elmúlt három év infrastrukturális projektjei bizonyítják.