Keleti szél

- Tudja, professzor úr, van egy nagyon befolyásos magyar, aki arról próbál meggyőzni minket: a nyugati világ olyan mély válságban van, hogy a jóléti államnak már annyi. Halottak azok az értékek is, amelyekre épült. Higgyünk neki?

– Ne tegyék. Kétségtelen, hogy nehéz időszakban vagyunk. A recesszió rányomja bélyegét a nemzetközi kapcsolatokra csakúgy, mint egy-egy ország életére. Én mégis azt gondolom, hogy mindez megváltozik belátható időn belül. Ez a ciklus éppúgy lefut majd, mint a korábbiak.

- Azért tény, hogy a nyugati értékrend eddig nem sokat segített a válság leküzdésében.

– Ezt a válságot a 2000-es évtized elején Amerikában elkövetett hibák okozták. Tíz éve az embereket nálunk még az izgatta, hogy hová tegyék a megtermelt roppant pénzügyi többletet. A Bush-adminisztráció akkor adócsökkentésbe kezdett, és két olyan háborút indított, amelyre nem volt meg a pénzügyi fedezete. Ez az oka a mai gondjainknak. Tény viszont, hogy a korábbi évek jó kormányzásának köszönhetően tíz éve még jelentős pénzügyi többletünk volt. Ebből az következik, hogy a jó kormányzás eredményeként tíz év múlva is lehet többletünk.

- Manapság azt is sugallják nekünk: mivel keleti szél fúj, új, keleti partnerekre van szükségünk, elsősorban Kínával kell szövetségesi viszonyt kialakítani. Gondolja, hogy ez lehetséges egy aprócska uniós tagország számára?

– Valóban oda kell figyelniük Ázsiára, hiszen nyilvánvaló, hogy növekszik a Kelet részesedése a világgazdaságban. Magyarország befolyása azonban annál erősebb lehet Kínában, minél világosabbá teszi, hogy az Európai Unió tagországaként, annak képviseletében lép fel, és nem csak magában próbál lavírozni. Értelmetlen volna a pekingi kapcsolatokat Brüsszel ellen kijátszani.

- És van-e értelme szövetségről beszélni Kínával? Hallani olyan véleményt, hogy a szövetségnek mindenképpen értékalapúnak kell lennie.

– Nem tudom, mi értelme lehet szövetséget emlegetni Kína esetében. Ezt a szót általában katonai értelemben használjuk. Egy NATO-tagország számára nehéz elképzelni egy másik, rivális katonai szövetségest.

- Ön előadásában arról beszélt: Kína gazdasági súlyának növekedése nem feledtetheti el, hogy nem tud felmutatni vonzó értékeket, gyengesége maradt a „soft power”, a lágy hatalom. Biztos-e abban, hogy ez olyan nagy baj, amikor Peking hajlandó kifizetni bizonyos kínosan növekvő európai számlákat?

– Kína készen áll arra, hogy államkötvényekbe és európai valutákba fektessen némi pénzt. Ám ez nem arról szól, hogy jótékonykodni akarna, vagy gesztust gyakorolni. Kína arra szeretné rávenni Európát, hogy változtasson magatartásán a Kereskedelmi Világszervezettel folytatott felvételi tárgyalásokon, és ismerje el Peking piacgazdasági státusát, gyorsítva ezzel Kína felvételét. Nem tudom, hogy ezt miért kellene megtennie, amikor Kína első számú kereskedelmi partnere az Európai Unió, tehát Kínának elemi érdeke, hogy az euró ne omoljon össze.

- Európának ön szerint tehát nemet kell mondania Pekingnek, miközben elteszi a kínai pénzt?

– Európának ki kell állnia saját értékei mellett. Az nem járja, hogy Kína kiköthesse: a kereskedelem feltétele az, hogy Európa nem emelheti fel a szavát az emberi jogok megsértése, mondjuk Li- Hsziao-po bebörtönzése miatt. Európa erejét az adja, hogy értékalapon szerveződő, befogadó társadalom. Ha erről megfeledkezik, nem tudja megoldani a problémáit.

- Ön úgy vélekedik, hogy a háborúkban gyakran nem az erősebb hadsereg, hanem a „jobb sztori” győz. De van-e „jobb sztori” az erőnél, a hatalomnál?

– Van. Ennek ékes bizonyítékát láthattuk a hidegháború idején. Akkoriban két történelmi narratíva, nevezzük így: két sztori feszült egymásnak. A szovjeteké, a proletárdiktatúra felszabadító hatalmáról szóló elbeszélés – és a nyugati, demokratikus társadalom, a piacgazdaság narratívája. A berlini fal azért dőlt le egyetlen ágyúlövés nélkül, mert az emberek Keleten is a nyugati sztorit találták jobbnak. A berlini falat azoknak az embereknek a buldózerei és kalapácsütései tették a földdel egyenlővé, akik szívvel-lélekkel valami mást akartak, mint amibe korábban belekényszerítették őket. Nagyon érdekes mai példa, hogy Oszama bin Laden és az Al-Káida megpróbált létrehozni egy narratívát, álmot az iszlám kalifátusról. Szerette volna belekényszeríteni az embereket az iszlám 7. századi értelmezésébe. Eleinte sikeresnek látszott, ám ez a délibáb éppen napjainkban foszlik szét: az arab világ forradalmai egyáltalán nem ezt a sztorit követik.

- Ön szerint a mai kor egyik legfontosabb folyamata, hogy a hatalom jelentős része áthelyeződik az államtól a civilekhez. Magyarországon azonban éppen ezzel ellentétes folyamat tanúi vagyunk. A kormány itt úgy gondolja, hogy annál jobb, minél több hatalmat von el civilektől, ellenzéktől, korábban független hatalmi ágaktól. Hogy így erősebb lesz, és hatékonyabban kormányozhat.

– Ez az út a hatalom megmerevedéséhez vezet, ami törékennyé is teszi. A mai információs korszakban roppant nagy rugalmasságra van szükség ahhoz, hogy egy kormány kezelni tudja a változásokat, megfeleljen a válságok kihívásának. A rugalmasság feltétele a pluralizmus. Aki erről megfeledkezik, ugyanazt a hibát követi el, mint hajdanán a Szovjetunió. A pártvezetők nem vették észre, hogy bár kaotikusnak látszik a hatalom megosztására építő társadalom, nagyobb erő van mögötte, mint amennyit a Kreml bármikor is összpontosíthat.

- Önt a nemzetközi kapcsolatok neoliberális felfogásának atyjaként emlegetik. Sok magyar azt gondolja, hogy a liberalizmus halott. Akadnak, akik a „liberális” jelzőt Amerikában is szitokszóként használják. Mit gondol a liberalizmus jövőjéről?

– Nos, a liberalizmus annyiféle dolog címkéjévé vált, annyiféleképpen használják, hogy a vitatkozó felek – bár észre sem veszik – gyakran egészen másra gondolnak, miközben emlegetik. Tény viszont, hogy az egyén szabadsága, a nyílt társadalom, a pluralizmus olyan liberális értékek, amelyeknek a jelentősége egyre csak növekszik, nem pedig csökken az információs társadalom korában.