Így akarjuk leelőzni Németországot?
A kormányfő legújabb harci jelszava az ötvenes évek retorikájához hasonlít: előzzük meg Németországot hazánk újraiparosításával, Európában legyen nálunk az ipar aránya a legnagyobb a GDP-n belül! Az ugyan nem világos, miért lesz ez jó nekünk, és mit érhetünk el vele, elég annyi, hogy végre legyen egy mutató, amelyben elsők lehetünk – ha egyáltalán jelent ez valamit.
Az elmúlt napokban a jelek szerint sokat javult Orbán Viktor gazdaságtörténeti tudása: nemrégiben még az ország iparosítását tűzte ki célul, azóta vélhetően felvilágosították, hogy ez már régen megtörtént. Okulva ebből, a legutóbbi hasonló nyilatkozatában már újraiparosításról beszélt, sőt konkrét célt fogalmazott meg: nyomjuk le a németeket, az ipar aránya a GDP-ben nálunk a legmagasabb legyen! Félelmetesen emlékeztet ez a legvadabb szocializmus idejére, amikor állandóan le akartuk győzni a hanyatló imperialistákat, ennek részeként a vas és acél országa akartunk lenni, függetlenül attól, hogy ennek volt-e bármilyen realitása.
Nem tudjuk, hogy a kormányfő tényleg komolyan gondolja-e, amit mondott, vagy ezúttal is inkább retorikai fogásról volt szó, de akár így, akár úgy van, a tartalom sajátos szemléletről tanúskodik. Nem az a lényeg ugyanis, hogy egy-egy ágazat milyen arányban részesül a GDP-ből, hanem az, mennyire hatékonyan és versenyképesen tud működni. Az ipar részesedésének növelése nem lehet öncél, főleg nem úgy, hogy teljesen más adottságokkal rendelkező országokhoz mérjük magunkat, nem pedig a saját lehetőségeinkhez. Ilyesmivel már próbálkoztunk, mint fentebb említettük, meg is lett a jól ismert eredménye.
Üdvös lenne, ha Orbánék kicsit mélyebbre ásnák magukat a közgazdaságtanban és a gazdaságtörténetben. Láthatnák, hogy a fejlődést, a növekedést mindig a változó viszonyokhoz való alkalmazkodás hozta, nem pedig a mennyiségi szemlélet. A fejlett országokban nagyjából a nyolcvanas évek óta már nem az ipar, hanem a szolgáltatási szféra a legnagyobb GDP-növelő ágazat, mert a hagyományos ipari tevékenységek, a bányászat, a kohászat, a nehéz-, a könnyű- és a textilipar a globalizációval párhuzamosan egyre gazdaságtalanabbá és versenyképtelenebbé váltak.
Ez a folyamat minden piacgazdaságban végbement, akár súlyos társadalmi konfliktusok árán is, lásd a thatcheri Nagy-Britanniát. Nálunk a rendszerváltás után következett be mindez, óriási sokkot és válságot okozva, amelyet a társadalom mind a mai napig nem hevert ki teljesen. A korábbi, a zárt szocialista táborhoz igazodó gazdasági struktúra a piaci nyitás nyomán összeomlott, egész ágazatok tűntek el vagy épültek le. Ezek „újraiparosítása” lehetetlen, mert a körülmények azóta radikálisan megváltoztak: ma már mások a húzóágazatok, változott a kereslet szerkezete, és a feltörekvő országok az olcsó munkaerő révén mind jobban magukhoz vonzzák a klasszikus termelői tevékenységeket, velük versenyezni nem tudunk és nem is kell.
