Hová tűnnek az uniós agrártámogatási ezermilliárdok?

A brüsszeli bizottság kedden elfogadta a 2014–2020 közötti magyar vidékfejlesztési programot, melynek keretösszege 1260 milliárd forint. Ennek öthatodát adja az unió, a magyar önrész a maradék. A konkrét fejezetek között szerepel az ökoszisztémák helyreállítása, a vidéki szegénység csökkentése, a hatékonyabb víz- és talajgazdálkodás, a biodiverzitás ösztönzése stb. Csupa szépen hangzó cél, de ilyenekben eddig sem volt hiány, a baj inkább a megvalósítással szokott lenni nálunk.

Ha a felsoroltakat nézzük végig, szembeötlő, hogy a jelenlegi kormányzat a gyakorlatban keveset tesz értük, sőt több esetben valójában éppen ellenkező irányba halad, lásd például a védett területekkel vagy az innovatív mintagazdaságokkal szemben tett politikai és birtokszerzési célú lépéseket. Nem úgy tűnik, hogy Orbánék hátraarcot fognak tenni ezekben az ügyekben, és ez némileg megkérdőjelezi a keretek valóban a meghirdetett célokat kiszolgáló felhasználását.

Arról az apróságról nem is beszélve, hogy miközben hatalmas agrártámogatási és fejlesztési összegeket kapunk az uniótól, ezek hatását alig látjuk. Csak tavaly 740 milliárd forintot kapott a magyar mezőgazdaság a földalapú normatív támogatással együtt, miközben teljes termelési értéke a kiemelkedően jó termés ellenére ennek mindössze a másfélszerese volt. Az illetékes minisztérium a hét elején óriási sikerként tálalta, hogy tavaly igen sok pénzt, 320 milliárd eurót ruháztak be az agráriumban. Ez csupán 40 százaléka a Brüsszeltől elvileg főként éppen erre kapott támogatásnak, hová lett a többi? Na és hol vannak emellett a hazai fejlesztési források?

Orbán Viktor hangzatos kijelentéseinek egyike, hogy hazánk agrárország. Most tekintsünk el attól, hogy ez már jó fél évszázada nem igaz, az elmúlt egy évtizedben a mezőgazdaság része a GDP-ből jellemzően alig négy (!) százalék volt. Az állítás igazságtartalma helyett nézzük inkább azt, mit tett a Fidesz-kormány azért, hogy a valóban jó adottságainkat jobban kihasználhassuk.

Annyit láthatunk, hogy bombasztikus ígéretekben nem volt hiány. Már a 2010-es fideszes választási program – akkor még volt ilyesmije a pártnak – jó magasra tette a mércét: háromszázezer új munkahelyet célzott meg az agráriumban, elsősorban a családi gazdaságok ösztönzésére alapozva. Ehhez képest a vidékfejlesztési tárca a már idézett hét eleji sikerjelentésében nagy eredményként állítja be, hogy mostanra százkilencvenezerre nőtt a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma a 2010-es százhetvenezerrel szemben. Hogy ezt volt képük leírni, csak azzal magyarázható, hogy bíznak az emberek közismert feledékenységében...

A szám valójában Orbánék teljes kudarcát mutatja, már ha egyáltalán komolyan gondolták az agrárnépesség csaknem megháromszorozásának lehetőségét. Hasonló a dilemma azokkal az elmúlt években elhangzott, a kínai nagy ugrás propagandájához hasonlító megnyilatkozásokkal, hogy a mezőgazdaság teljesítményét duplájára, exportját háromszorosára kell növelni egy évtized alatt.

A szomorú realitás ezzel szemben az, hogy az agrártermelésünk az elmúlt években az időjárás függvényében emelkedett vagy csökkent, a kilengés plusz-mínusz 20 százalék volt. Az alapvető helyzet mit sem változott: a tőkehiány, a csekély innováció és fejlesztés, a rossz birtokszerkezet, az összehangolt programok és együttműködés, érdekegyeztetés hiánya és persze a mindent átható politikai szempontok.

Orbánéknál a jelek szerint ez utóbbi a meghatározó elem: a hozzájuk kötődő vazallusrendszer kiépítése vidéken is. Szinte minden lépésük ezt tükrözi, a földtörvénytől kezdve a földmutyikon át a védett területek lenyúlásának szándékáig. Propagandájukban a gazdák védelmére és a kis és közepes családi gazdaságok támogatására hivatkoznak, konkrét lépéseik azonban teljesen mást mutatnak. Az állami földek tartós bérletbe adásának legnagyobb nyertesei nem a helyi gazdák, hanem egy féltucatnyi nagy érdekeltséghez köthető vállalkozás, valamint politikai motivációjú kedvencek köre. (Akit a konkrétumok érdekelnek, nézze meg Ángyán úr alapos és részletes kimutatásait.)

A földtörvény, amely a fideszes szólamok szerint a magyar termőföld védelmét szolgálja, valójában kaput nyit minden vásárló előtt, ráadásul helyi, többségében a Fidesz-közeli érdekképviselet és nagygazdák által irányított bizottságok dönthetnek arról, ki szerezhet földtulajdont. Ez nem csupán sajátos, politikához köthető hatalmi viszonyokat erősít meg, de a korrupció melegágya is.

A mindent megszerezni vágyó fideszes törekvés jellemző példája a nemzeti parkok földjeinek kisajátítására tett kísérlet. Ez minden józan érvnek és alkotmányos kötelezettségnek ellentmond, még a Fidesszel korántsem ellenséges AB is megtorpedózta, de a szándék nem változott. A gátlástalan nyomulás legutóbbi példája az a javaslat, hogy a földmutyik során bérbe adott földeket a bérlők kedvezményesen megvehessék. Itt Orbánék maguk teszik nyilvánvalóvá azt, amit e rovatban már régen megírtunk: a végső szándék valójában az állami földek átjátszása a kedvezményezetteknek.

Eközben szól a fideszes populista demagógia az ambiciózus célokról és a gazdák támogatásáról. Arról már nem, hogy a versenyképességünk egyre romlik, és képtelenek vagyunk saját piacainkat megvédeni a beáramló agrártermékektől. A kormány a kereskedelmi hálózatokat támadja emiatt, holott a fő kérdés igen egyszerű: hogyan lehetnek olcsóbbak a sokszor messziről érkezett termékek annál, amit itt, helyben termelünk? Az a primőrárukat kivéve többnyire hazugság, hogy a külföldi termék rosszabb minőségű, ezt családi tapasztalataink sem igazolják, sőt sokszor éppen ellenkezőleg.

A szomorú tény ezzel szemben az, hogy a hazai termelők jelentős része, beleértve természetesen az élelmiszeripart, képtelen felvenni a versenyt a hatékonyabban termelő külső konkurenciával. Érzékletes példa erre az uniós tejkvóta tavalyi megszüntetése, amelyet a minisztérium nagy magyar sikerként és lehetőségként értékelt. Ehelyett odáig jutottunk, hogy a hazai tejtermelés az összeomlás szélére jutott, mert az olcsóbb külföldi tej elárasztott minket, a gazdaságossági szint alá nyomva a hazai felvásárlási árakat. A kormány pedig csak néz, és az EU-t vádolja.

Nem szónokolni és demonstrálni kellene, hanem fejlesztési beruházásokkal, korszerű technológiával stb. növelni a versenyképességet, mindezt természetesen a kormány intenzív támogatásával és persze a jelenleg nagyrészt eltűnő uniós ezermilliárdok jobb felhasználásával.