Gyámság vagy összeomlás: tessék dönteni

Fináléjához közeledik az újabb felvonás a görög drámában: maratoni tárgyalások után az eurózóna országai olyan követeléslistát készítenek elő, amely minden korábbinál keményebb feltételekhez köti a következő mentőcsomag előkészítését. A benne szereplő pontokról heves viták folytak az eurócsoporton belül is, mivel azok nem csupán szigorúak, de kétségtelenül megalázóak a görögök számára, és messze túlmennek azon az ajánlaton, amelyet még a népszavazás előtt tettek, a korábbi segítség feltételeiről nem is beszélve.

A lényeg immár nem elsősorban a megszorítások folytatása, hanem garanciális elemek követelése arra, hogy nem feneketlen zsákba öntik az újabb euró tízmilliárdokat, és a görög kormány tényleg megkezdi azokat a reformokat, amelyek elkerülhetetlenek a saját lábra álláshoz. A hitelezők, alapvetően az eurózóna és kisebb mértékben az IMF, eddig 240 milliárd eurót szántak a görög összeomlás elkerülésére, az ottani helyzet azonban alig javult. Ebben komoly szerepet játszott, hogy az athéni kormányok jelentős költségcsökkentéseket hajtottak ugyan végre, de az átfogó szerkezeti reformokat csak ígérték, de ódzkodtak megtenni. Így fennmaradt a finanszírozhatatlan költségvetési struktúra, és értelemszerűen a pénzügyi válság is újratermelődik.

Cipraszék színre lépése és hatalomra jutása csak rontott a helyzeten. A Sziriza azt ígérte, hogy reformok és megszorítások nélkül képes kivinni az országot a válságból, és erre a hitelezőket is rákényszeríteni. Azaz úgy elérni adósságkönnyítést és további támogatást, hogy cserébe semmit sem ad. Az eleve lehetetlen küldetést Ciprasz úgy próbálta teljesíteni, hogy őrült taktikázásba kezdett, mindenkinek mást mondott, igyekezett a tárgyalópartnereket megosztani és félrevezetni, miközben odahaza a nemzeti öntudatra hatva szította a hangulatot.

Magatartásával annyit ért el, hogy mára már egy szavát sem hiszi el senki a hitelezők közül, még azok is szembe fordultak vele, akik kezdetben nyitottak voltak felé, mint például a kis balti országok, akik most a legkeményebbek közé tartoznak. Az utolsó csepp a pohárban a népszavazási színjáték volt, amelytől Ciprasz azt remélte, hogy erősíteni fogja tárgyalási pozícióit, ehelyett a maradék csekély bizalmat is elvesztette.

Egyes kommentárok a demokrácia nagy győzelmeként, egy új Európa irányába tett lépésként tálalták a népszavazás eredményét, és Cipraszt az új baloldali politika példájaként emlegették. Az azóta történtek azonban azt igazolják, hogy valójában egy felelőtlen taktikai húzás volt az egész, amely csak ártott a görögöknek. Maga Ciprasz tette világossá ezt, amikor néhány nappal azután, hogy a görög nép 61 százaléka a kormánypropagandának megfelelően elutasította a hitelezők követeléseit, saját maga jóval keményebb megszorítási javaslattal állt elő, és azt a parlamenttel is megszavaztatta! Ezzel látványosan semmibe vette a nép szavát, és beismerte, hogy csak populista blöff volt a népszavazás, amely sajna nem jött be.

A józanul gondolkodók számára kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a görög válság a nemzeti érzelmek felkorbácsolásával és alaptalan ígéretekkel nem oldható meg. Ahogy aligha tekinthető az európai baloldal megújulási mintájának az, ha a bőséges külső pénzforrásokat felhasználva építünk jóléti modellt, mértéktelenül eladósítjuk magunkat, belső erőből finanszírozhatatlan költségvetési struktúrát működtetünk, majd amikor a pénzügyi kártyavár összeomlik és nem tudunk törleszteni, szabadságharcot hirdetünk az elnyomó hitelezőkkel szemben, változatlanul fenn akarjuk tartani a csődbe jutott modellt, sőt további támogatást kérünk.

Az vitathatatlan, hogy a jelenlegi helyzet kialakulásáért nem csupán a görög kormányok, hanem az eladósodás felett szemet hunyó, sőt abból hasznot húzó országok is a felelősek. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy a fő haszonélvezők a görögök voltak, és bármilyen válságkezelés csak akkor lehet eredményes, ha Görögország fokozatosan önerőből is működőképes és fenntartható gazdasági és költségvetési struktúrát épít fel.

Ez rendkívül nehéz feladat, és érdemes vitatkozni azon, hogy mekkora szerepet kapjanak a költségcsökkentési és a gazdaságélénkítési elemek. Alighanem igazuk van azoknak a neves közgazdászoknak, akik szerint az egyoldalú megszorítások nem segítik elő a kilábalást, mert éppen visszafogják a fejlődést. Ugyanők joggal hangoztatják viszont azt is, hogy a túlterjeszkedő és túlköltekező állam szintén veszélytényező. Az ésszerű megoldás tehát olyan egyensúly kialakítása lehet, amely egyszerre igyekszik megfelelni az egyenlegjavítási és ösztönzési szempontoknak.

Ez azonban nehezen megoldható feladat, főleg akkor, ha óriási hendikeppel, egy kezelhetetlen adósságtömeggel indul. Tudomásul kellene venni, hogy a görögök azt képtelenek visszafizetni, ezért fokozatosan könnyíteni kellene rajta. Ez persze csak akkor képzelhető el, ha Athén valóban átfogó reformokba kezd, és garanciákat nyújt a gazdaság és a költségvetés tényleges átalakítására.

A legnagyobb baj az, hogy ebben már senki sem bízik, és nem hisznek Cipraszéknak, az eddigi tapasztalatok fényében nem is alaptalanul. Ezért kötnék a további mentőcsomagot egyrészt azonnali, három napon belüli /!/ parlamenti döntésekhez, másrészt a végrehajtás közvetlen ellenőrzéséhez. Kétségkívül a görög szuverenitás drasztikus korlátozását jelentené mindez, gyakorlatilag külső gyámságot, sőt az állami vagyon elzálogosítását, ha az jelentené a fedezeti garanciát a kért újabb 50-75 milliárd eurós segítséghez.

A nagy pávatánccal Ciprasz végképp lehetetlen helyzetbe sodorta magát és országát: vagy elfogadja a valóban megalázó feltételeket és ezzel szembe köpi saját magát és a népszavazást, a maga által is szított közhangulatot, vagy napokon belül jöhet az összeomlás és a fizetésképtelenség. Bármelyik utat választja, a kérdés csak az, hasba vagy fejbe lövi-e magát, mert a görögországi következmények így is, úgy is súlyosak lesznek, akár maradnak az eurózónában, akár nem.

Számunkra az igazán fontos kérdés az EU jövője, a „központ” és a „periféria” viszonya, a kettő közötti különbségek és ellentétek kilátásai. Valójában ez a gyökere a görög válságnak is, amelynek a kimenetele erőpróbája annak, hogyan képes kezelni az unió az alapjait szétfeszítő konfliktust.