Folyamatos lecsúszás

– Amikor a televízióból és a rádióból dübörög a hirdetés, hogy „a magyar reformok működnek”, akkor ön mit gondol?

– Arra gondolok, hogy ez kormányzati propaganda, aminek a valósághoz kevés köze van. A rossz eredményeket ugyanis elhallgatja, a jókat kiemeli, ezáltal hamis összbenyomást kelt.

– Mit szól a másik szlogenhez, amely szerint Magyarország jól teljesít?

– Az is propaganda csupán, Magyarország ugyanis sajnos egyáltalán nem teljesít jól.

– Ezért mondta azt egy konferencián, hogy ma jobban el vagyunk maradva Ausztriától, mint közvetlenül a rendszerváltás után?

– Igen. Kétségtelen, hogy vannak kedvező makrogazdasági mutatóink, hisz például a költségvetés hiányát már évek óta kézben tartja a kormány, vagy csökkent a nemzetközi kitettségünk. Ezek kifejezetten kedvező fejlemények. De ezekért az eredményekért drágán megfizetünk: a gazdaság egészének működése fokozza a társadalmi feszültségeket, a társadalom mélyebb folyamataiban szembetűnő a rossz teljesítés. Adatok sora támasztja alá, hogy felzárkózás helyett egyre inkább elmaradunk a fejlett országoktól.

– A lemaradást pedig biztosan konzerválja, ha az ország oktatási rendszere is rosszul teljesít. Ezt állítják az utcán tüntető pedagógusok, de a kormány is. Ön szerint inkább pénzre van szüksége a közoktatásnak, vagy az állam túlhatalmának csökkentésére?

– Nyilván mindkettőre, de közgazdasági közhely: elavult vagy rosszul teljesítő struktúrákba pénzt önteni a legnagyobb hiba. Mielőtt tehát az állam pénzt adna, át kell gondolni a közoktatás irányításának és működésének teljes rendszerét, mert azon belül mára katasztrofális állapotok alakultak ki. Lényegében a tüntető pedagógusok is ezt követelik. Megjegyzem: ezt a helyzetet nemcsak a Fidesz-kormány idézte elő, de sajnos jelentősen hozzájárult a romlásához.

– A Klik azért a Fidesz-kormány sara.

– A mai központosítás kifejezetten ártalmas, a túlzott állami szerepvállalás pedig biztosan nem oldja meg az ország oktatási rendszerének a problémáit, hanem újratermeli őket. Az állam szabályozó szerepére szükség van, de a hatalmi befolyás mértékét és módját korlátozni kéne. Ebben az ügyben is hallgatnék szakemberekre és az utcán tüntetők véleményét is kikérném. Talán erre módot ad majd az oktatási kerekasztal, amely a tüntetések hatására megalakult.

– Legyünk optimisták. De amikor a felsőoktatás tiltakozott a nyers állami beavatkozás ellen, akkor is megalakult ugyan a felsőoktatási kerekasztal, de a kormány mégis minden törekvését ráerőltette az egyetemekre. Ennek következményeként csökkent az autonómiájuk, mert kinevezték a kormányt képviselő kancellárt, aki kontrollálja a rektort. Ez a folyamat hova vezet?

– Még nem látszik világosan, hogy az egyetemek élén milyen vezetési modell alakul ki, mindenesetre az intézmények élén a rektor áll, mellette, alatta vagy felette a kancellár, aztán ott a szenátus, a dékánok meg a befolyásos intézeti igazgatók, és persze lesz majd konzisztórium. Ez így valóban nyomasztó apparátus. A maga helyén persze mindenki igyekszik a szinte lehetetlen anyagi körülmények között működő egyetemet fenntartani, de közben nem hajlandók, illetve nem tudják kifizetni a túlórát, amit a megnövekedett bürokrácia okoz az erősen alulfizetett adminisztrátoroknak. Nagyon sok intézményben elkeserítőek az állapotok, az emberek rosszkedvűek, reménytelenek. A felsőoktatásban dolgozók hangulatát tovább rontják kormányzati nyomásra létrejövő kivételezések, finanszírozási aránytalanságok, intézményátalakítások. Hozzá kell tennem: a magyar felsőoktatásba a rendszerváltás óta eddig még minden kormány belegázolt valamilyen mértékben.

– Szóval ha viszonylag rövid idő alatt nem sikerül átalakítani a magyar oktatási rendszert, akkor a jövőben tovább nő a lemaradásunk Ausztriától és a fejlett világtól?

– A lemaradásunk tovább nőhet, ugyanis ma már a korábbi önmagunkhoz képest is romlott a helyzetünk. Magyarország 2001-ben a Világgazdasági Fórum tekintélyes versenyképességi rangsorában 140 ország közül még a 29. helyen állt, mára viszont a 60. helyre szorult. De még ennél is többet mond, hogy a csatlakozó volt szocialista országok közül mi voltunk a legjobbak, mára pedig a sereghajtók közé tartozunk a régióban. Gazdaságunkat nem fenyegeti közvetlenül valamiféle összeomlás, de a folyamatos lecsúszás annál inkább. Persze ezért sem csak a ma hivatalban lévő kormány a felelős, de azért igen, hogy más oldalról is vitatható társadalompolitikájában súlytalanul kezeli a gazdaságfejlesztés követelményeit.

– A kormánypropaganda is azt harsogja, hogy az uniós támogatási alapokból mi kaptunk a legtöbbet, és a kormány soha nem látott mennyiségű pénzt, több ezer milliárdot költ az ország fejlesztésére. Ennek ellenére lassan a románok mögé kerülhetünk. Minden pénz magánzsebekbe jut?

– Az uniós pénzek felhasználásának hatékonysága csekély. Ennek egyik oka a korrupció, de az is nagyon fontos, hogy a magyar termelékenység rendkívül alacsony. Az „átlag magyar” azonos idő alatt feleannyi nemzeti jövedelmet állít elő, mint egy nyugat-európai, az amerikai teljesítményeknek pedig csak 43 százalékát érjük el. Ez borzasztóan kevés.

– Ha viszont az átlag magyar nem itthon, hanem Nyugat-Európa valamelyik országában dolgozik, akkor eléri az ottani teljesítményt, tehát nem benne van a hiba.

– Az alacsony termelékenységet nem elsősorban az egyes embereken kell számon kérni. A hazai munkavállalók nagy része képes ausztriai szinten dolgozni, csak a magyar intézményi és kapcsolati rendszer nem teszi lehetővé, hogy az egyéni teljesítmények társadalmilag hatékonyan összeszerveződjenek.

– Lemaradásunk okaként szokta megnevezni még, hogy az ország felének teljesítményét felemészti a korrupció, a feketegazdaság és más rendszerhibák.

– Leginkább a korrupció bénítja az ország teljesítményét, mert ahol az előrejutás feltétele nem a teljesítmény, hanem a kapcsolatrendszer vagy a kenőpénz, ott megszűnik az ösztönzés a jobb munkára, egyúttal eluralkodik a bizalomhiány. Ez persze nem azt jelenti, hogy nálunk mindenki korrupt volna, de a nemzetgazdaság működésének kiemelt pontjain olyan erős a hatása, hogy minden mást meghatároz. Vannak, akik azt mondják, hogy a magyar társadalom a török idők óta korrupt, de szerintem ez nem elég jó magyarázat. Fordulhattunk volna jobb útra is, ha a céljai érdekében a politika nem használná a korrupciót.

– Arra az elhíresült okfejtésre gondol, hogy amit az Orbán-kormány korrupciójának látunk, az a rendszer lényege, hisz saját burzsoáziát épít?

– Száz év múlva talán már senkitől nem kérdezik meg, hogy szabályosan gazdagodott-e meg vagy sem, de ma még fel lehet és kell tenni ezt a kérdést. Az pedig tapasztalati tény, hogy csak azok képesek az ország fejlődését is szolgálni, akik versenyfeltételek között emelkednek ki és szereznek vagyont. Az a futó, aki hazai pályán a 100 méteres versenyben rendre húsz méter előnnyel indul, a nemzetközi mezőnyben aligha javít világcsúcsot. Az emberek lassan már hozzászoktak, hogy rendre ugyanazok a kormányközeli vállalkozók nyerik el a jövedelmező állami megbízások aránytalanul nagy részét, és sok helyütt már közmunkát sem lehet kapni, ha valaki nincs jóban a polgármesterrel. Ez a megszokás mérhetetlen erkölcsi károkat okoz, rombolja, szétzilálja a társadalmat.

– A közelmúltban neves konzervatív professzorok társaságában megalakította az Eötvös József Csoportot, amelyben a korrupció és a hanyatlás kapcsolatáról beszélgettek Sólyom László, Mellár Tamás, Bod Péter Ákos, Tölgyessy Péter társaságában. Keményen kritizálták a mai kormányt, amelyhez eszmeileg a legközelebb állnak. Üzentek a politikának?

– Aligha lehet olyan illúziónk, hogy a kritikánkat a kormányzatban bárki komolyan veszi.

– Csoportjuknak van politikai szándéka?

– Azon kívül, hogy felhívjuk a figyelmet bizonyos kérdésekre, nincs.

– Súlya?

– Az sincs.

– Pedig korábban valamennyien támogatták a Fideszt. Ön gazdasági minisztere volt az első Orbán-kormánynak, mégsem hallgatnak önökre?

– Azt gondolom, hogy ma a kelleténél jobban alá van rendelve minden a politikának. Pedig az oktatásnak, az egészségügynek, a kultúrának vagy a gazdaságnak is megvannak az önálló törvényszerűségei, amelyeknek figyelmen kívül hagyása nagyon súlyos következményekkel jár. Ha például a kormány beindít egy lakástámogatási rendszert, akkor gondoskodnia kell arról, hogy miből finanszírozza.

– A csokra gondol?

– Igen, hisz a támogatást majd a költségvetés fizeti. Ha a gazdasági növekedés nem termeli meg az ehhez szükséges pénzt, de a költségvetés egyensúlyát tartani akarjuk, akkor ebből inkább előbb, mint utóbb komoly probléma lesz.

– Gondolja, hogy ezt a kockázatot a kormány vezetői nem ismerik?

– Ismerik, de nem tartják fontosnak. Mint a múltban is oly sokszor, ma sem a gazdaság fellendítése az elsődleges kormányzati cél, hanem a saját bázis erősítése és a következő választás megnyerése. A politikai pártoknak ez a törekvése szerte a világon természetszerűleg megjelenik, különbség csupán abban van, hogy hol milyen árat fizet érte a társadalom. Úgy érzem, nálunk ez az ár igen magas.