Fel és le

SZÁNTÓ T. GÁBOR

Egy rövid ideig én is éltem Izraelben. Meséltem már róla magának? – kérdezte reb Slojme, amikor kora reggel érte mentem a kórházba. Már a folyosón ült bőröndjével, fekete öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben, ölében szürke kalapjával. Kötés és ragasztó fedte a jobb szemét, de jó hangulatban volt, örült, hogy sikerült a műtét és mehet haza. A zárójelentésére vártunk.

A nyelvemen volt, hogy megkérdezzem, hogy jutott ez pont most az eszébe, de még időben befogtam a szám: eszembe jutott, hogy már veszekedett velem, miért kérdezek ilyesmit, az a fontos, hogy felbukkan egy gondolat, nem pedig az, miről jut az ember eszébe.

– A negyvenes évek végén. Mielőtt Amerikába mentem – kezdett bele. – Az unokaöcsémmel együtt indultunk neki, még Gautingból, a hontalantáborból. Nápolyig vonattal utaztunk, több átszállással, de ne kérdezze, hogyan és merre, nem emlékszem. Kiesett az a néhány nap, talán mert annyira izgultam, annyira csak a Szentföld képei lebegtek előttem, hogy az odáig vezető út nem is volt fontos – hallgatott el, és hunyorgott ép szemével, mintha most is próbálna visszaemlékezni a részletekre, de hiába.
– Egy hétig tartott körülbelül a hajóút. Arra emlékszem, hogy Cipruson is kikötöttünk. Onnantól élesebbek az emlékeim, ahogy közeledtünk Izraelhez. Tudja, az alija azt jelenti: felmenetel. Izrael földje szent a vallásos zsidó számára, de azoknak, akik akkor Európából jöttek, akár vallásosak voltak, akár nem, szentnek tűnt az ország. Menedéknek. Többnyire hozzánk hasonló nincstelenek, új bevándorlók utaztak a hajón. Hatalmas izgalom lett úrrá mindenkin, ahogy a fedélzetről megpillantottuk Haifát. Mindenki a hajóorrba gyűlt volna, hogy kicsit közelebb legyen a szárazföldhöz. Sírás, kiabálás, lökdösődés. Idegenek ölelgették egymást. Csakhogy mire odaértünk, péntek késő délután, a kikötő a közeledő szombat miatt már nem fogadott hajókat. Tudja, szombaton tengerjárón lehet utazni a nyílt vízen, csak elindulni és kikötni nem – sóhajtott, és merengett egy kicsit.
– Ha hosszú szombatot el tud képzelni! Életem leghosszabb szombatja volt, úgy éreztem, sosem ér véget. És nem tudtam élvezni a pihenést. Ott állni a Szentföld előtt, és várni... Csak feküdtem a felforrósodott hajón, és azon a szombaton az egész zsidó történelem lepergett előttem. Évszázadok imái, ahogy szellemivé változtatták a hazát... Az emberek ott, a hajón is imádkoztak, vagy elcsigázva ültek a tűző napon és nézték a partot. Igaz, a szeuda slisitnél, a szombati harmadik étkezésnél már nem spóroltak. Az utolsó falatjaikkal megkínálták egymást, mintha az égből hulló mannára számítottak volna, ha partot érnek, akár a sivatagi vándorlás idején. A szabadosabb nők izgatottan szépítkeztek. Úgy rúzsozták és púderezték magukat, mintha vőlegény várta volna őket, vagy a kikötőben nyomban férjet akartak volna fogni. A vallásosabbak is igazgatták a szombati ruhájukat, elvégre a száműzetés után a Király udvarába léptek...
Ép szeme csillogott a fekete keretes szemüveg mögött. Úgy nézett, mintha a szemembe akarta volna sugározni, amit egykor látott vele. Mintha tekintete által én magam is megpillanthattam volna Erec Izrael partjait, Haifa szombat esti fényeit.

– A kikötőben aztán az adminisztráció, a fertőtlenítés, az orvosi vizsgálat és a katonai hatóságok kérdései kijózanítottak mindenkit. Befogadóközpontokba, közösségi barakklakásokba szállásolták el azokat a bevándorlókat, akiknek nem voltak rokonai, így nem volt hová menniük. „Adoni! Jóuram”, mondtam a magam tört héberével a tisztnek, aki velünk foglalkozott. „Mi nem szeretnénk együtt lakni. Önálló életet szeretnénk kezdeni az unokaöcsémmel.” Azt mondta: „Adoni, itt mindenki önálló életet szeretne kezdeni. Gondolod, van annyi lakásunk, ahányan jöttök?” Mintha a sátán bújt volna belém, kötöttem az ebet a karóhoz, hogy önálló életet szeretnék élni annyi év tábori barakkélete után, ahol az embernek szemernyi privacyje... Na, hogy is mondják?
– Magánélet.
– Úgy van, egy csepp magánélete se lehetett. De az az ember váltig azt állította, jobb nekünk, ha együtt maradunk, és közösen kezdünk új életet. Aztán, amikor látta, hogy nem tud meggyőzni arról, hogy az unokaöcsémmel és másokkal közös lakásba költözzünk, azt mondta: „Adoni! Látom rajtad, hogy rossz állapotban vagy. Meg vannak tépázva az idegeid. Nem tudod, mi jó neked és mi rossz. Pihenésre van szükséged. Ajánlok egy szanatóriumot, ahol összeszedheted magad, rendbe jössz, és utána megbeszéljük, mi legyen veled, jó?” Ezt az ajánlatát már elfogadtam – nevette el magát reb Slojme a fejét csóválva, majd folytatta.
– A hely, ahova küldött, borzalmas volt. Emeletes priccsek, vagy fél tucat ember egy helyiségben. Igaz, volt orvos és nővérek is, de szanatóriumnak nevezni azt a helyet... Egyetlen éjszakát bírtam ki ott. Másnap visszamentem a tiszthez, és mondtam, rendben, az unokaöcsémmel akarok lakni. „Adoni!” mondta, „látod, milyen jók a szanatóriumaink! Egy nap alatt meggyógyultál!” Na, így kezdődött az én szentföldi életem.
Egy nővér nyitotta ki ebben a pillanatban a rendelő ajtaját, az öreg személyi igazolványában szereplő nevét mondta, ami idegenül hangzott, mert sosem használta, és a kezünkbe nyomta a zárójelentést.

Segítettem reb Slojménak felállni, majd a bőröndjéért nyúltam.

– És meddig élt Izraelben?
– Csak néhány hónapot – fogta meg a lépcsőkorlátot. – De ezt már meséltem magának. Izrael nekem túl modern volt, túl mai. Hogy mondjam? Túl valóságos. Sehogy se tudtam összeegyeztetni azzal, amiről két évtizeden át tanultam, álmodoztam és amiért imádkoztam. Túl mélyen oltották belénk az ideát, hogy az országot csak a messiás építheti újjá. De lehet, hogy az én hibám. Se a mestereinket, se Izraelt nem hibáztatom – rázta a fejét, és fél szemével lassan, óvatosan nézve a lába elé, elindult lefelé a lépcsőn.