Elkalkulálták

– Hányadik is vagyok per pillanat? A huszonegyedik? – kérdezi a telefonban Dobos Sándor bukott acélkereskedő. – Mert voltam én már listavezető is. Beelőztek.

Megelőzték, bizony. A lista negyedévente frissül, feljövőben van rajta Hu Suzuan az Ipoly utcából. Ázsiát ő képviseli, azelőtt jóval több volt a kínai. És már Dobos úr nyakán liheg Fajt Zoltán Kakucsról, a lista szerint a dabasi járásból (498 millió, plusz 527 millió „jogkövetkezmény”). Ki ő? A háttérben családi ricsaj.

– Csak nem képzeli, hogy megosztom magával apró kis problémámat? – kérdezik a vonal végéről.

– Ez tényleg afféle szégyenfal. Valami visszatartó ereje van – mondja Vámosi-Nagy Szabolcs, a NAV (az ő idejében még APEH) volt elnökhelyettesese. – A magyar gazdaság húsz-huszonöt százaléka adózatlan. Ezzel „helyünkön vagyunk”, földrajzi, történelmi értelemben is. Az osztrákok sokkal jobbak, a románok valamivel rosszabbak.

Igazi nagy hal, politikus, netán multi nincs a gyűjteményben, legföljebb néhány megtévedt celeb.

– Kiegyensúlyozottan gazdálkodó, önmagára valamit is adó cég ilyen helyzetbe nem kerül – mondja az adószakértő. – Másrészt a zöm döglött tartozás. Minden komoly cég figyel, könyvel és fizet, de vitába nem keveredik. Az adott lehetőségeken belül persze a lehető legkevesebb adót fizeti – ezt hívják adótervezésnek. Az adóhiánynak pedig sokféle változata van. Létezhet sima tévedés. A civilizált országok adórendszerei vannak annyira bonyolultak, hogy lehessen hibázni. Úgyhogy jobb nem vitázni. Ahogy egy öreg APEH-guru mondta: rendőrt fenékbe rúgni viszonylag rövid távú élvezet.

Az ügymenet szokványos: vagy be tudják hajtani a tartozást öt éven belül, vagy behajthatatlanság címén törlik. Persze látványosabb ügyekben eljárás, sőt börtön is lehet belőle, lásd Stadler-ügy. A „nagy adósok” zöme vagy ügyes, vagy fizetésképtelen. A szakértő szerint akinek beláthatatlanul nagy adótartozása van, az jó eséllyel stróman lehetett.

Pilisszentkereszten, a Szabadság utcában csöngetünk, de nem reménykedünk. Az asszony már a telefonban mondja: nagy fia, Dániel (28) gyakran a telefont sem veszi fel. „Általában... csak ritkán”, feleli zavartan. „Egyáltalán, honnan bukkant ránk? Nincs adótitok?” Hát nincs; tízmillión felül nincs. És Kaiser Dánielnek egész pontosan 680 999 989 forint bevallatlan adóhiánya van, a „kapcsolódó jogkövetkezménnyel” együtt 2 081 106 417. Ezzel a tizenkettedik legjobban eladósodott magyar. Persze a magánszemélyek közül.

A főúttól jobbra meredek utcácska kapaszkodik fölfelé, krétaporral futtatott szegényes ház, Kádár-kori sátortető. A redőny leeresztve, a meredek kis udvar szinte belezuhan a völgybe. Komondorszerűség ront elő barátságos vakkantással, látszik: nagy manapság a forgalom. Mögötte a gazda svájcisapkában, kockás ingben, kendős nénike otthonkában.

– Kit keres? – kérdezik.
– Nem minket – szól hátra a bácsi megnyugtatóan, s át is váltanak ékes, lágy szlovákra.

De jön Dániel anyja. Derűs nő, kipirult arc, szürke melegítő. Az öregek echte szlovákok, ahogy az asszony finomkodva mondja: „ők szlávok”.

– Szentkereszt kis hely ám, ne nagyon reklámozzon minket. Itt mindennek kétszeres súlya van.

Dániel nincs itthon. Nem szokott. Hogy hol van? – Elgondolkodik. – Per pillanat Egerben. Persze – tűnődik tovább – többnyire mégis Pesten. A lényeg: nem Szentkereszten.

Értjük. Dániel valahol kétségtelenül lakik, de Szentkereszten keresik „valakik”. Még az is lehet, hogy a NAV.

– Miért itt keresik? – erőlködünk.
– Hát... Ide van ő bejelentve – mondja az asszony, de meg is bánja. Összefoglalva: Dániel „közgazdasági vonalakon mozgott”, aztán honlapokkal foglalkozott, ez lett a veszte. Talán vehetett valami céget, annak lehetett tartozása. Világos? Világos.

– Az APEH – így mondja – Dánielt találta meg. Ő, szegény, tiszta ideg. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nincs családja. Csak párja.

Elköszönünk. Visszanézünk a sátortetős házra. Ide hiába jön a NAV. Itt csak egy komondorszerűséget talál.

A kapu előtt ideges ember sétál, most szívhatja a harmadikat. Ránk vár. Dobos úrral a telefonos beszélgetés után személyesen is találkozunk. Belvárosi gyerek, ő képviseli a VIII. kerületet, az az 1,1 milliárdnyi adósság a Losonci térre van bejegyezve. Dobos úr világéletében mobil és nyílt ember volt. Most is bátran vállalja arcát, bár kicsit hezitál: nem lesz ebből baja? Megnyugtatjuk: ennél nagyobb baja már nem lehet. És tényleg nagy a baj. Dohányzik, Rivotrilt szed, naphosszat a net előtt ül, munkát keres. Dobos Sándor az acélszerkezetes technológia áldozata lett, tonnákkal és milliárdokkal kereskedett, két céget is vitt. Nagy súly volt. Megemelte magát.

– Akadt olyan cégem, amelynek éves forgalma három-négymilliárd volt, de ez ne tévessze meg. A profit ennek a töredéke. Nekem is jutott morzsa az építőipar asztaláról, és most enyém az adócsőd is.

De az építőipar szép volt. Tengiz, ahol harmincötezret lehetett keresni az ötezer forintos bérek világában, szép emlék. Dobos úr mindig szerette a pénzt. Autópályázni jó volt, HM-tűzvédelmisnek lenni príma. Az élet a Kádár-érában lágyan és biztonságosan csordogált. Pedig a rendszerváltás állásvesztéssel indult.

Sándornak hosszú történetei vannak a kilencvenes évek hőskoráról, a hazai vadkapitalizmusról, épülő s félbemaradt szállodákról, kastélyokról. Kifizetetlen számlákról, bonyolult lehúzásokról, körbetartozásokról, védett vállalkozókról.

2009-ben megállt az idő, jött a válság, az építőiparban megfagyott a levegő. Sándor előremenekült, s a döntés az egzisztenciájába került. Felújította régi, vasbetonos kapcsolatait.

– Utaztam, kereskedni kezdtem, nagykereskedőktől betonvasat vettem, a kötegeket továbbadtam, kamiont béreltem, szállítottam és kalkuláltam.

De az árut, a fuvart fizetni sokszor előre kellett, miközben mobilizálható tőketartaléka nem volt. A számláról kellett készpénzt leemelni. A NAV kifogása most az, amin Sándor megbukott, hogy számláiról rengeteg pénzt emelt le. És nem tudja igazolni, mire. A nagy gazdasági kavalkádban nem maradt dokumentáció.

És most már nem is lesz. Amikor egyik cégétől megvált, elúsztak a papírok is. Nem tudja fedezni magát. Ezt mondja.

– Nem életszerű, amit az állam követel – csapkodja homlokát Sándor. – Jó, elismerem: hanyag voltam. Lúzer voltam. Jogos, hogy megbüntessenek kétszázezerre. Na de ilyen horror összegre? Hát nem értik, hogy amit elképzelnek, nem működik? Valamennyien csalók vagyunk, akik élni és üzletelni akarunk?

Sándorra Kőbányán csapott le a NAV. Állítólag zilált életmódja, gyakori költözései miatt sohasem kapta meg a postáját, a nyomában rohanó NAV-felszólításokat. (Persze lehet, hogy ekkor már menekült.) Ezúttal a levelek mellett csinos kis kalkulációval szembesült. Pár száz milliót követeltek rajta, nevét kitették a szégyenfalra. Számláját zárolták, adóssága matematikai haladvány szerint nő ma is.

– Nem fogom kifizetni – rázza a fejét. – Ha akarnám, sem tudnám. Ha tíz életem lenne, az is kevés volna.
Keserűen a Lajos utca felé mutat.

– Látja ott az Audikat? Na, azok mind adócsalók. Kénytelenek azzá lenni.

Sándor ötvenhárom éves. Vagyontalan, állítólag mindene odavan. Még szerencse, hogy anyukája néha főz rá. Persze, ha belegondolok: lehet, hogy én is inkább vagyontalan lennék, ha volna egymilliárdnyi saram.