Egyre rosszabb hely Magyarország: modern feudalizmust építenek Orbánék

Első ránézésre kiáltó ellentmondásnak látszik, hogy miközben a magyar gazdaság az első negyedévben az uniós pénzek hiányában alaposan

behúzta a féket, az átlagos jövedelmek és a kiskereskedelmi forgalom szépen növekedtek. A közgazdaságtan szerint nem vezet jóra, ha a jövedelemkiáramlás jelentősen meghaladja a növekedési tempót, de a magyar unortodoxiában ez nem szempont, ahogy az sem, hogy a hivatalos statisztika szerinti foglalkoztatotti szám nincs összhangban a gazdasági teljesítménnyel. Mindkét jelenség súlyos belső aránytalanságokra, szerkezeti problémákra, veszélyes termelékenységi trendre utal, amit a szakértők régóta hangoztatnak, de a kormányzatot ez hidegen hagyja: a sikerpropaganda sokkal fontosabb számára.

Megteheti, mert a lakosság többségének elegendők az egyszerű üzenetek, nem akarnak és nem is igen tudnak foglalkozni a részletekkel. Pedig az ördög mindig azokban van, és a látszólag szép számokat kibontva ijesztő tényekre bukkanunk. A legfrissebb példa erre a kiskereskedelmi adatok területi megoszlása. Az első öt hónapban a forgalom 5 százalékkal emelkedett éves szinten, ami impozáns növekedésnek, az életszínvonal látványos növekedésének tűnik. (Tegyük hozzá, hogy ezzel korántsem állunk az élen az EU-ban, Románia, Lengyelország például megelőz minket, és az uniós átlag is csaknem 3 százalék.)

Az országos átlag azonban elfedi az ordító regionális különbségeket. A kiskereskedelem bővülése lényegében Budapestnek köszönhető, ahol a növekedés 17 százalék feletti volt, a viszonylag fejlett Nyugat-Dunántúlon 4,5 százalék, az összes többi régióban viszont 3-5 százalékkal csökkent a forgalom. Az adatok bontásából az is kiderül, hogy a növekedés a fővárosban nagyrészt a tartós fogyasztási cikkek megugró forgalmának köszönhető, ami egyébként logikus következménye a nullához közeli reálhozamot mutató pénzügyi befektetési lehetőségeknek.

A kereskedelemben tapasztalható regionális szakadék csak azokat lepheti meg, akik nincsenek tisztában a többi gazdasági mutatóval. Az óriási területi különbségek hagyományosan adottak, a rendszerváltás utáni években tovább nőttek, az utóbbi hat évben pedig végletesen kiéleződtek. Vegyük először a GDP-t: tavalyi adatok szerint az egy főre jutó nemzeti termék Budapesten az uniós átlag közel 120 százaléka, Észak- és Nyugat-Dunántúlon nagyjából háromnegyede, az északi és keleti régiókban viszont csupán egyharmada! Uniós összehasonlításban is siralmasan állunk: a hat régiónk közül négy a legszegényebb húsz között van, az arányokat tekintve csak Bulgária áll rosszabbul, mint mi.

A jövedelmi viszonyok ugyanezt tükrözik: a legfrissebb statisztikák szerint a nettó átlagfizetés a fővárosban több mint kétszerese az északkeleti végekének. (Pedig a jövedelmeket tekintve országos szinten is igen rossz a helyzet: az egy főre jutó nettó jövedelmünk vásárlóerő-paritáson számolva hátulról a harmadik az EU-ban, még Románia is előttünk van.) Hasonló arányú eltéréseket látunk a munkanélküliségi adatokban, és nem meglepő módon még a várható élethosszban is látványos a különbség a főváros és a nyugati megyék javára. Még döbbenetesebb a szakadék az uniós pénzek elosztásában: ahelyett hogy a felzárkózást célzó alapokból jövő támogatás zömét a keleti és északi megyék kapnák, csak a töredéke jut el oda.

Nem arról van szó, hogy az ország kettészakad, a valóság ennél sokkal rosszabb: a vidék legnagyobb része gyorsuló tempóban szakad le a fővárostól és néhány – zömmel nyugat-magyarországi – fejlődő térségtől. A helyzetet még szomorúbbá teszi, hogy lényegében csak azok a területek állnak viszonylag jól, ahol jelentős multinacionális beruházások pörgetik a gazdaságot: ezek nélkül az egész ország szegényház lehetne.

Orbánékat mindez a jelek szerint nem érdekli, sőt mintha tudatosan tennék egyre kiszolgáltatottabbá a fő szavazási bázisuknak számító vidéket. A földmutyik, az állami földek kiárusítása, a közmunkától függő vidéki lakosság növekvő aránya mind-mind egyfajta modern feudalizmus, hűbéri rendszer kialakítása felé mutatnak, ahol a hatalmi elit vazallusaitól a leszakadó kiszolgáltatottak tömegei függnek. Történik ez a 21. század Magyarországában: olyan társadalmi viszonyok felé rohanunk, amelyek már száz éve is elmaradottnak számítottak.

A regionális különbségeket a jövedelmek centralizációja továbbnöveli. A Fidesz minden lépése a társadalom felső ötödének kedvez, az egykulcsos adótól kezdve az adórendszer egészén át a végtörlesztésig és a rezsicsökkentésig. Ezt egészíti ki a közvagyon egyre nagyobb részének és az uniós pénzek zömének a hatalmat kiszolgáló kedvezményezettek felé terelése. Gyors tempóban épül a szép új világ, és paradox módon éppen főként azok kárára, akik a nacionalista demagógiával megvezetve, a fideszes elitet szavazataikkal hatalmon tartva saját maguk alatt vágják a fát.