Demokráciadeficit

A demokratikus intézmények hatékony működése Európa-szerte komoly gond. A döntéshozatal elszakadt a mindennapi élet realitásaitól, az erőviszonyok felfelé tolódtak. Európa forrong. De Európa problémája a magyar állapot ellenkezője. Miközben a nyugati intézmények nem tudják kielégíteni a lakosság demokrácia iránti igényét, Magyarországon a demokrácia bukdácsolása éppen az igény vérszegénységéből fakad.

Mára világossá vált, hogy számunkra a rendszerváltás lényege nem a demokratikus életmód, hanem a fogyasztói társadalom létrehozatalában rejlett. Nem a szabadság, az egymás iránti tisztelet, nem a befogadás, a rasszizmus és a korrupció elutasítása, hanem a magasabb szintű fogyasztás lehetősége volt a rendszerváltás hajtóereje. ’56-ban egy megsértett és megalázott, nagyon szegény nemzet a méltóságáért és a becsületéért küzdött egy kriminális banda brutalitásával szemben. A Kádár-korszak cinikus és opportunista gulyáskommunizmusa azonban átnevelte a magyarokat. ’89-ben már az európai életmód külsőségeinek megszerzése volt a tét, aminek eszköze a privatizáció, majd annak kimerülése után a politikai kapcsolatokon keresztüli vagyonszerzés lett.

Amikor aztán a várva várt jólét csak a felső százezernek jutott, a magyarok hátat fordítottak a demokráciának, és helyébe abszolút hatalmat adtak a Vezérnek, mert többre tartják a megbízható függőséget, mint a szabadságot, és azt hitték, hogy megbízhatnak benne. Hozzászoktak, hogy a mindennapi élet nem a tényleges teljesítményből, hanem a korrumpálás és a korrumpálódás ügyesen összeszerkesztett keverékéből áll, amelynek sikeres működtetésébe csak belezavar a szabadság és az emberi méltóság tisztelete.

Ám a Vezér csak és kizárólag saját híveinek tudja biztosítani a megbízható függőséget, mert annak anyagi forrása a többiek lerablására épül. Ezért előbb-utóbb – és inkább előbb, mint utóbb – megbukik. Azok a vezérelvű rendszerek, amelyek nem rendelkeznek számottevő nyersanyagtartalékokkal, ma már rendre összeomlanak. Mivel képtelenek valós értéket teremteni, a természet és a humántőke kizsákmányolásából tartják fenn magukat. Hazánk jövője társadalmának értékteremtő képességétől függ. Sajnos a mögöttünk álló száz év értékrendjeinek – a Tanácsköztársaság, a Horthy-, a Rákosi-, majd a Kádár-korszak – egyike sem kínál olyan hagyományokat, amelyekre egy teljesítményorientált, szabad, alkotóképes és igazságos társadalmat fel lehetne építeni. Helytállóbb az Orbán-kormányt a magyar társadalom civilizációs válságának, mintsem egy meghibbant ember és társai ámokfutásának tekinteni.

Az ellenzéki erők összefogásának sem lehet azonban nagy jövőt jósolni, ha nem sikerül a demokrácia formális, intézményesített elemei mellett – ilyen a sajtó- és a vallásszabadság, a bírói függetlenség, a hatalom ágazati felosztása stb. – a társadalom mindennapi életének szerves részévé tenni azokat az értékeket, amelyek a gyakorlatban ezeket az intézményeket táplálják. A vallás- és a szólásszabadságnak nincs életereje, ha nem tudjuk egymás lelkiismeretét, véleményét, hitét és becsületét a mindennapi viselkedés során tiszteletben tartani. A bírói függetlenség nélkülözhetetlen, de önmagában elégtelen feltétele a mutyizó életmód kivezetésének. A demokrácia belső erkölcsi tartalma nélkül nem tudjuk annak intézményes formáit fenntartani, a stabil intézmények nélkül pedig nem tudjuk az értékképző gazdaságot életre hívni. Eddig elmaradt az összefogás az orbáni rombolás ellen, ez pedig a demokrácia tartalmi lényege iránti szerény elkötelezettség aggasztó jele. Ebből visszaköszönnek a baloldal belső civakodással és rivalizálással elfecsérelt évei is. Mi lesz tehát velünk?

1. A magyar nemzetgazdaság elindult a görög lejtőn. Megszorítást megszorítás követ, de az államadósság nem csökken, a gazdaság teljesítőképessége csak zsugorodik, előbb-utóbb bekövetkezik az államcsőd. Ezt a folyamatot Orbánék már nem tudják megfordítani – legfeljebb áthárítják a felelősséget a Nyugatra –, mert az általuk szorgalmazott társadalmi szerkezet és kulturális értékrend nem életképes, nem szolgálja a nemzet értékteremtő képességét még akkor sem, ha felhagynak dilettáns gazdaságpolitikai intézkedéseikkel. A növekedés kulcsa ugyanis a termelési folyamat azon szakaszainak a birtoklása, amelyekre a magas fajlagos hozzáadott érték létrehozatala – és nem a bérmunka – a jellemző. Orbán államfüggőségbe rendezett társadalomképe erre teljesen alkalmatlan.

2. A baloldal még nem adta fel a rendszerváltás téveszméjét (külföldi tőke + olcsó magyar munkaerő = felzárkózás), a mutyizást, a kapcsolati tőkét még nem cserélte le a teljesítmény tiszteletével, még nem győzte meg a társadalmat – de még saját magát sem –, hogy a jövőben a tisztesség és igazságosság hűséges szolgálója lesz. Az egyébként értékes szakmai felkészülés, amely számos műhelyben zajlik, még nem párosul azzal a morális megújulással, ami kimozdítaná a társadalmat a nyerészkedés és kiskapuzás most már nemzeti mázzal is átkent mocsarából.
Még messzi a fény az alagút végén, az idő pedig vészesen fogy a választásig.

Róna Péter