Blöff vagy újabb brutális megszorítás?

Nagy visszhangot váltott ki a gazdasági miniszter keddi előadása, amelyben a középtávú költségvetési célokról és azok megvalósítási lehetőségeiről beszélt. A heves reakciók némileg meglepők, mert az elmondottakban olyan lényegi újdonság nem volt, amelyről eddig ne esett volna szó, Varga csupán összefoglalta mindazt, amiről korábban már hallani lehetett. Az is igaz viszont, hogy a jövő évi költségvetés előkészítését még a Fidesztől is szokatlan titkolódzás kíséri, ezért a sajtó már ki van éhezve a hivatalos helyről érkező információkra. Amit Vargától most hallhattunk, értelmezhető gazdaságpolitikai váltás ígéreteként, de ezt jobb óvatosan kezelnünk: ígéretekben eddig sem volt hiány, vegyük például a már elfelejtett Széll Kálmán-terveket, amelyek gyönyörű gazdaságfejlődési pályákat írtak le, de édeskevés valósult meg belőlük.

A miniszter mondandójának leglényegesebb eleme az volt, hogy takarékos költségvetés készül, amely az állami kiadások jelentős lefaragása mellett az adósságot és a hiányt csökkenteni, a növekedést pedig ösztönözni akarja. Ami a kiadási oldalt érinti, annak arányát a GDP 45 százalékára kívánják 2017-ig leszorítani, ami kétségkívül ambiciózus cél, különös tekintettel arra, hogy a tavalyi arány még 53 százalék felett volt. Becslések szerint az idén is 50 felett lesz, hogy pontosan mennyi, csak a zárszámadásnál derül majd ki. Könnyen kiszámítható, hogy mondjuk hatszázalékos aránycsökkentéshez nagyjából 1700-1800 milliárd forintnyi kiadáscsökkentésre van szükség, és ennek alapján a médiában sokan már Bokros-csomag méretű megszorítási hullámot vizionálnak. Ez azonban egyoldalú, félrevezető és nagyon leegyszerűsített megközelítés, a tényleges helyzet ennél összetettebb.

Kezdjük azzal, hogy Varga hároméves távlatról beszélt, és ez idő alatt a GDP nem marad változatlan, hanem várhatóan nőni fog, az elemzői átlag szerint évi 2-2,5 százalékkal, ha nem jön közbe valamilyen rendkívüli fejlemény. Ha ez így lesz, 2017-re a GDP mintegy 7 százalékkal nőni fog, ami változatlan nagyságú állami kiadás mellett annak az arányát önmagában 48 százalék alá csökkenti. Ehhez képest már csak 7-800 milliárdot, azaz évi kb. 250 milliárdot kellene lefaragni a kiadási oldalon a 45 százalékos arány eléréséhez, ami azért nem megoldhatatlan feladat. Kérdés persze, hogy honnan és hogyan vonnak el pénzt, és itt válik érdekessé a dolog, különös tekintettel arra, hogy Orbánék eddigi lépései és meghirdetett céljai alapvetően korlátozzák a kormány mozgásterét és erősen megkérdőjelezik a költségcsökkentés végrehajthatóságát.

Nézzük, mit mondott Varga. Szerinte a fő célok között szerepel a feketegazdaság visszaszorítása, a foglalkoztatás növelése, a növekedés érdekében a beruházási ráta emelése, a hitelezés ösztönzése. Ezek közül a foglalkoztatás ösztönzéséhez járulékcsökkentést ígért, ami az állami bevételeket csökkenti, a közmunka mesterséges felfuttatása pedig – ami a számok javulásának fő eleme – a kiadásokat növeli. A beruházások felfuttatása egyrészt kétséges, mert döntő részben uniós forrásokra támaszkodhat csak, azok pedig középtávon csökkennek, ha ezt költségvetési pénzekből pótolják, szintén a kiadásokat emeli. A hitelezés ösztönzése viccesen hangzik, hiszen éppen most véreztetik ki a bankszférát újabb ezermilliárdos érvágással, ugyan hogyan lehet ezután a pénzkihelyezések bővülését elvárni? Ha ezt állami segítséggel akarják, az ugyancsak közvetve kiadásnövekedéssel jár.

A legnagyobb visszhangot a nagy elosztó rendszerek átalakításáról szóló bejelentés váltotta ki, amellyel elvileg valóban lényegesen csökkenthetők az állami kiadások. Ha azonban konkrétan végignézzük, honnan lehet pénzt elvonni, már jóval bonyolultabb a helyzet. A jóléti kiadások aránya nálunk még mindig viszonylag magas, de Orbánék aligha fogják csökkenteni a nyugdíjakat, a szociális kiadásokat pedig már amúgy is alaposan visszavágták. Az egészségügyből és az oktatásból az elmúlt négy évben már annyi pénzt vontak ki, hogy további jelentősebb megszorítás közvetlenül veszélyezteti a működőképességet. A védelmi költségeknél nincs már csökkentési lehetőség, éppen ellenkezőleg, Orbán azok emelését ígérte meg legutóbb a NATO-nak.

Marad az állami bürokrácia karcsúsítása, amelyet négy éve minden konvergenciaprogram megígér, de eddig nem lett belőle semmi, éppen ellenkezőleg, az államapparátus működési költsége ez idő alatt évi 540 milliárd forinttal nőtt. Ha csupán visszamegyünk a 2010 évi szintre, máris elérjük a fentebb említett megtakarítási szükséglet kétharmadát. Ez azonban nem olyan egyszerű, közalkalmazottak százezreit érintheti, és komoly társadalmi-szociális következményekkel járhat, emellett a hatalmi koncentrációt erősítheti. Ráadásul éppen az ellenkezőjét kell tenni annak, ami eddig történt az állami közszféra állandó terjeszkedésével.

Hatalmas megtakarítási lehetőség lenne a gazdasági jellegű kiadások lefaragása, a baj csak az, hogy ezzel szöges ellentétben állnak az államosítási törekvések. Ezeket aligha adják fel Orbánék, inkább gyorsítani akarnak, ami óhatatlanul kiadásnövekedéssel jár. Főleg akkor, ha valóban a teljes közszolgáltatási területet állami kézbe veszik, és mesterségesen alacsonyan tartják az árakat. Ez egyedül százmilliárdos nagyságrendű többletköltséget jelent évente, nemhogy csökkentené a kiadásokat.

A konkrétumokat összegezve jól látszik, hogy a Varga által felvázoltak alapján a megjelölt célok és kiadáscsökkentés együtt nem vagy csak részben valósíthatók meg, nem beszélve a Fidesz-kormány eddigi ténykedésének tapasztalatairól. Jó lenne, ha Orbánék tényleg felvállalnák a nagy rendszerek reformját és valóban csökkentenék az állami újraelosztás arányát, félő azonban, hogy ez az ígéret is az eddigi karcsúsítási tervek sorsára jut: lásd, mi valósult meg a konvergenciaprogramok előirányzataiból.