Az Orbán-kormány fegyverként használja az eurót, de könnyen pórul járhatunk
Magyarország 2004. május 1-jén csatlakozott az Európai Unióhoz. Medgyessy Péter akkori miniszterelnök szimbolikus gesztussal elődjének, Orbán Viktornak ajándékozta azt a tollat, amellyel aláírta a társulásunkat rögzítő úgynevezett athéni szerződést. A magyar kormányfő hazaérkezésekor azt mondta, hogy biztos kézzel foghatta a tollat, mert a 2003. április 12-én tartott uniós népszavazás 45,62 százalékos részvétele, továbbá az igen szavazatok elsöprő, 83,76 százalékos aránya stabil felhatalmazást adott számára. 2004 májusában tehát lezárult az a folyamat, amely – Stefano Bottoni történész gondolatával élve – addig egyfajta közös társadalmi-politikai-gazdasági célt jelentett, ezzel együtt pedig egyfajta konszenzust is teremtett a rendszerváltás utáni Magyarországon. A csatlakozásra való felkészülés, a jogrend harmonizációja, a végigtárgyalt procedúra kormányokon átívelő folyamat volt, többségi társadalmi támogatással.
A csatlakozással azonban ez a konszenzus megtört, és a politika – bár Medgyessy Péternek voltak ilyen kísérletei, például a már a bejelentése pillanatában is politikai képtelenségnek tűnő és így hamvába holt, pártok fölött álló közös európai választási lista – nem tudott olyan új „projektet” felmutatni, amely hasonló célt szolgálhatott volna. Az euró bevezetése sokak szerint ilyen cél lehetett volna, de e mögé egyrészt nem sikerült teljes konszenzust állítani, másrészt a politika – és részben a politikából következő gazdasági nehézségek – a megvalósítást is hátráltatták.
Az első Orbán-kormány 2001-ben még 2007. január 1-jére jelölte ki az euró bevezetésének céldátumát, mert az úgynevezett konvergenciakritériumok ekkorra már elérhető közelségbe kerültek: a Bokros–Surányi-csomag kedvező hatásaira építkező Orbán-kabinet 1998 és 2002 között 14,3 százalékról 5,3-ra csökkentette az inflációt, 2000-re az államadósság már 60 százalék alá csökkent, az államháztartási hiányt pedig visszaszorították 3 százalékra. Egyáltalán nem tűnt tehát eleve lehetetlennek az euró 2007-es bevezetése.
A Medgyessy-kormány azonban választási ígéreteinek csapdájába esett, s nem kis részben a kétszer száz napos program következményeként 2008–2009-re módosította a bevezetés céldátumát, ami jelezte az elbizonytalanodást, valamint azt is, hogy bizonyosan nem ez lesz a végső időpont. Ezek után már nem volt meglepetés, hogy az euró bevezetésének gondolata a Gyurcsány-kormány konvergenciaprogramjának társadalmi fogadtatásával, az egészségügyi, oktatási reformok elbukásával együtt lényegében elhalt, s a legoptimistább elemzők is legkorábban 2013–14-re jósolták a közös valutához való csatlakozást.
Akárhogyan is, az euró bevezetése mindvégig afféle politikai célként lebegett 2010-ig, de sosem társult politikai akarattal. Inkább a gazdasági-pénzügyi megközelítés határozta meg a „belépjünk-e az övezetbe, vagy sem” állandó dilemmáját. Ma sokan úgy látják, ez tévedés volt. Ők úgy vélik, hogy egy ilyen lépés a leginkább politikai döntés kérdése, ami pénzügyileg-társadalmilag mindenképp kifizetődő lett volna, a 2008-as világválság idején például bizonyosan.
Az ezt a szemléletet vitatók viszont úgy gondolják, meglehet, politikai döntések következményeként is, de a magyar gazdaság nem állt készen arra, hogy teljesítse az euró bevezetéséhez szükséges úgynevezett maastrichti követelményrendszert. Az ellenzők egyike a világszerte nagy tekintélynek örvendő Surányi György volt, aki leginkább arra alapozta érvelését, hogy – akkoriban legalábbis – az euróövezet instabil volt, és szerinte feloldhatatlan ellentmondás uralta, jelesül az, hogy költségvetési és politikai unió nélkül nem lehet olyan monetáris feltételrendszert meghatározni, amely minden tagállam számára megfelelő volna. Surányi úgy véli, a 2008-as válság során még inkább kiütközött a rendszer gyengesége: az Európai Központi Bank nem biztosított kellő likviditást a bankok számára, ugyanakkor a szabályrendszer szerint egy euróövezeti tag nem mehet csődbe, de ha mégis becsődölne, akkor nem lehet kimenteni. E három tényező együttese kibékíthetetlen ellentmondást hordozott magában.
Kétségtelen ugyanakkor – és ez a leggyakoribb ellenérv –, hogy az euróövezeti tagsággal valóban sérülnének az önálló monetáris politika lehetőségei. Ez 2010 után az unortodox pénz- és gazdaságpolitika érdekeit jelentősen sértette volna, és alapvető akadálya lett annak, hogy az euró bevezetésére újbóli céldátumot jelöljenek ki. Az utóbbi években azonban a magyar pénzügyi rendszer – és ezt erősítette meg parlamenti, MNB-alelnöki meghallgatásán a közelmúltban Patai Mihály is – alkalmassá vált az euró bevezetésére. A Bankszövetség volt elnöke arról beszélt: Magyarország és Csehország akár most, pár hónapon belül be tudna lépni az eurózónába, a magyar mutatók közül csak az államadósság mértéke lehet kérdéses, de – tette hozzá óvatosan – ő csak a pénzügyi szempontokat látja, „az euró bevezetése viszont nemzeti stratégiai kérdés”. Mindez magyarul: nincs gazdasági akadálya az euró bevezetésének, már csak politikai döntésről van szó. Korábban tehát politikai akarat volt, az euró bevezetése jórészt gazdasági okokból húzódott, mára azonban ez a helyzet megváltozott. Éppen a gazdasági szakemberek erőltetnék – és talán ez is összefüggésben állhat a kormány unortodox gazdaságpolitikájával – az euró bevezetését, miközben a politika halogatja ezt a lépést. A már említett volt jegybankelnök, Surányi György álláspontja is megváltozott az ügyben: a GKI Gazdaságkutató Intézet egy 2017-ben rendezett konferenciáján már arról beszélt, hogy a korábbi, nagyon komoly szakmai fenntartások ellenére a jelenlegi helyzetben, megfelelő társadalmi egységet mögé állítva, mégiscsak érdemes volna belépni, mert az unió vezetői a korábbi együttműködési zavarok feloldását a monetáris unió megerősítésében látták. „Ez pedig egy két- vagy inkább többsebességes európai integráció felé mutat. A mélyülő integráció mellett pedig a cél az volna, hogy Magyarország ne kerüljön a perifériára, mert aki kimarad, az előbb-utóbb az EU-n kívül találja magát” – jelentette ki Surányi.
Ezt a fölismerést ma már senki nem bírálja, a kérdés az, hogy ki mit von le belőle. Pelczné Gáll Ildikó, az Európai Számvevőszék tagja, korábbi országgyűlési és európai parlamenti képviselő ezzel kapcsolatban helyesen mutatott rá, hogy „az euró sokkal több, mint egy fizetőeszköz: szimbóluma az együttműködésnek, az EU múltjának és jövőjének”. Hát igen, a jövő. Orbán Viktor idén arról beszélt, hogy két okból nincs még céldátum az euró bevezetéséhez: az egyik, hogy nem látják egyértelműen az euró jövőjét. A másik, hogy az az eurózóna, amelyhez eredetileg csatlakozni akartak, már nem ugyanaz, mint ami korábban volt. „Senki sem tudja, hogy az Európai Unió és az eurózóna hová fog fejlődni a következő időszakban, úgyhogy én itt a kivárás és az óvatos duhaj politikáját követem. Folyamatosan vizsgálnunk és értékelnünk kell a kérdést” – jelentette ki, és ebből bízvást levonható az a következtetés, hogy az eurózónához való csatlakozás vagy a távolmaradás mára az Európai Unió ellen folytatott szabadságharc egyik fegyvere lett. Amely persze, kiváltképp, ha valóban érdemes komolyan venni a mag-Európára vonatkozó elképzeléseket – márpedig Németország és Franciaország mozgásából egyértelműen arra lehet következtetni, hogy nagyon is érdemes –, visszafelé is könnyen elsülhet.
