Az Eximbank ügye csak a jéghegy csúcsa

Mind a kormány, mind az MNB hosszú szakmai fejtegetéssel kérte ki magának, hogy az Eurostat legutóbbi jelentésében figyelmeztetett: az állami tulajdonú Eximbank mérlegfőösszegét be kellene számítani a magyar államadósság adataiba. Ennek indoka egyrészt a bank hitelezésének jellege és forrásai, valamint a kihelyezett kölcsönök mögötti teljes állami garancia. Ebből a magyar fél az előbbit igyekszik cáfolni, az utóbbiról szót sem ejt, holott az állami garancia annyit jelent, hogy a meg nem térülő hitelek a költségvetést terhelik, azaz minden kihelyezett forint lényegében az adófizetők zsebére menő kockázatot rejt magában.

Arról sem felejtkezhetünk el, hogy az Eximbank szerepe eredetileg a magyar kivitel ösztönzése és versenyképességének növelése, azaz az exportra termelő fejlesztéseket kellene támogatnia. Ehhez képest az utóbbi években a hiteleinek jelentős része a jelek szerint nem ezt a célt szolgálta, hanem a kormányhoz közel álló gazdasági körök különböző ügyleteihez nyújtott fedezetet. Érdekes lenne megtudni, vajon mennyiben segíti a kivitelünket a TV2 megvásárlásához Vajnának adott 6,7 milliárdos kölcsön, amit most a veszteségek miatt újabb egymilliárd követhet, vagy a Garancsinak és más, a Fidesz holdudvarához tartozóknak juttatott pénz.

2011 óta megháromszorozódott az Eximbank mérlegfőösszege és mára meghaladja a 600 milliárd forintot, a többletet azonban növekvő arányban a láthatóan nem exportösztönző hitelek adják. Az állami bank egyre inkább a Fidesz közeli érdekeltségek egyik támogatójává vált, ami igen messze áll a hivatalos céljától. Az Eurostat mégsem erre, hanem a bank forrásainak részbeni állami hátterére és az állam garancia vállalására hívta fel a figyelmet, amit nehezen lehet vitatni. Hasonló érvekkel egyébként más tagországok esetében is fellépett Brüsszel, azaz szó sincs arról, hogy csak minket pécéztek volna ki.

A pénzügyi helyzetre vonatkozó hivatalos statisztikák manipulálásával szinte minden uniós ország próbálkozik, a legkirívóbb példa erre Görögország, ahol éveken át adtak durván hamis adatokat az eladósodottságukról. Ez is az oka annak, hogy az Eurostat szigorított, jobban górcső alá veszi a tagállamokat, és több adósságnövelő kockázatot is figyelembe vesz. Ez önmagában viszonylag keveset változtat a pénzügyi mutatókon, viszont reálisabb képet mutat.

A mi esetünkben az Eximbankot is belevéve a nominális adósságállomány 26 ezer milliárd fölé, a GDP-arány pedig közel két százalékkal jóval 77 százalék fölé nőne. Ez ugyan nem csekély változás, de kormány vehemens reakcióját nem elsősorban ez magyarázza. Sokkal inkább az, hogy a módosítással még látványosabb lenne Orbánék adósság elleni harcának kudarca és a kormányzati propaganda álságossága: hat évvel ezelőtt az államadósság alig volt 20 ezer milliárd forint felett, azaz azóta nominálisan közel 30 százalékkal nőtt. A GDP-arány ezzel párhuzamosan az Eximbank nélkül 81-ről 75.5-re, vele 77.4-re csökkent csupán, holott az öt évvel ezelőtt leírt célok szerint már 50 százalék körül kellene lennie.

A Fidesz-komány nem csupán kudarcot vallott az adósságcsökkentési harcával, de még ehhez a felettébb szerény eredményhez is sajátos lépések és trükkök sorozata kellett, ezek nélkül elszállt volna az államadósság. Kezdték a magán-nyugdíjpénztári vagyon lenyúlásával és felhasználásával, ami 3000 milliárd forintos, azaz a GDP tizedét kitevő többletet hozott nekik. Évente további 600 milliárd többletet jelent, hogy a korábban a nyugdíjpénztárakba kerülő járulék 2011 óta a költségvetés bevételeit gyarapítja, ez öt év alatt másik 3000 milliárdot tett ki.

Összesen tehát Orbánék az elmúlt években az éves GDP egyötödét kitevő finanszírozási pluszforráshoz jutottak, enélkül mára vagy az államadósság lenne a GDP majd 100 százaléka, vagy ekkora nagyságú megszorítást kellett volna végrehajtaniuk. Ne feledjük azt sem, hogy a járulékbevételi többlet nélkül minden évben mintegy 2 százalékkal magasabb lett volna és lenne most és jövőre is a hiány, azaz jelentősen meghaladná a 3 százalékos uniós korlátot.

Összesen tehát nominális értéken számolva az utóbbi öt évben a magánnyugdíj-péntárak bedöntésével több mint 6000 milliárd forinthoz jutottak Orbánék, és ennek döntő hányadát nem az ígért adósságcsökkentésre fordították, hanem elköltötték. Ráadásul az adatok szerint legkevésbé a fenntartható fejlődést szolgáló célokra, mert a beruházások túlnyomó többségét uniós pénzekből finanszírozzák. Akárcsak az EU-támogatások sok ezermilliárdjánál, itt is jogos a kérdés, valójában mire, hová mentek el ezek a gigantikus összegek?

Hab a tortán, hogy még így is minden év végén kreatív trükkökre volt szükség, hogy kimutathassanak valamennyi GDP-arányos adósságcsökkenést. A két leginkább használt módszer a forintárfolyam manipulálása, valamint az állampapírok kibocsátásának leállítása volt. A naiv szemlélő csak azt látta, hogy december végén mindig varászütésre megerősödik a forint: érthető, mivel az adósságállományt az év végi kurzus alapján számítják, azaz így papíron nyerhető jó néhány tízmilliárd.

Hasonló a cél az állampapírokkal: november végétől leállnak a kibocsátással, azaz a teljes állomány az év végéig már nem nő. Az állami kifizetések egy részét persze emiatt el kell halasztani, de majd január–februárban pótolják, mert már lesz rá fedezet: ez a trükk tisztán látszik abból, hogy az év elején hirtelen mindig látványosan, százmilliárdokkal ugrott meg az államadósság. Mindezekhez képest az Eurostat Eximbankos figyelmeztetése szinte apróságnak látszik.