Az életreszóló szőnyeg

2015. augusztus 5., 08:08

Jó évtizede abban a különleges élményben volt részem, hogy az Iparművészeti Múzeum egyik munkatársa végigkalauzolt a múzeum műhelyein, raktárain, színes történetekkel ékesítve a sétát. (Akkoriban a múzeumok még szerették az újságírókat, mesélem, érdekes adalékként, a fiatalabb kollégáknak.) Persze egyik ámulatból estem a másikba – volt is miért –, de aztán az ámulatom az egekig fokozódott, amikor a szőnyegtárba értünk: a mesés Kelet minden gazdagsága feltárult ott előttünk. (Európa egyik leggazdgabb szőnyeggyűjteménye ez, ha valaki nem tudná.) A szakember, miközben sorban mutogatta a csodásnál csodásabb leleteket, sóhajtva mondta el, hogy e páratlan anyag nagyobbik részét soha nem tudják majd bemutatni, az ugyanis, hogy egy szőnyeg a látogatók elé kerüljön, hosszadalmas, bonyolult és pénzigényes feladat – már a szakszerű tárolás is meghaladja erejüket.

Ez a hajdani délután jutott eszembe a Kunsthistorisches Museum új időszaki kiállítása láttán. Az erő fonalai, ez a címe (erőfonalak, ha tréfálkozni támadna kedvünk), és a Kunstkammerben őrzött harminc különlegesen értékes falikárpitot mutatja be. (Bónuszként kapunk még három mai művet, melyek valamilyen kapcsolatban látszanak lenni a hajdaniakkal.) Fejedelmi ajándékok ezek, császárok adták-kapták különféle ünnepségekre (a reprezentatív nyilvánosság jeles pillanataiban, ahogy Habermas mondaná), a világ legjobb, flamand műhelyeiben készültek (a tizenhetedik században vagyunk jobbára), általában bibliai témára, persze erős áthallásokkal és átlátásokkal.

A mai nézőt persze nemcsak a látvány nyűgözi le, hanem az egyes kárpitok mögött rejlő történetek is – az uralkodóiak éppúgy, mint a művésziek. Egy-egy ilyen mű évtizedig készült anno, sokak gondos és verejtékes kézi munkájával (gondolják el, ez azt jelenti, hogy egy mester, mondjuk, három-négy ilyen szőnyeget szőtt egész élete során!), s csak az anyag ára elég lett volna egy nagyváros felruházásához – na de hát egyszer élünk, mondották anno a Habsburgok, és ennek megint mi, kései látogatók látjuk hasznát.

Balogh Károly