Adják a bankot?
A kormányzat és a szorongatott helyzetben lévő, többnyire külföldi tulajdonú pénzintézetek között állandósult a hidegháború. Az anyacégek négy évig pótolták hazai rezidenseik veszteségeit, de mára elfogyott a türelem. Ám a kormányzat sem rest. Orbán Viktor 50 százalékban maximálná a magyar és külföldi kézben lévő bankok arányát. Matolcsy MNB-elnök felkapta az ötletet, és gondolatban négy külföldi tulajdonú hazai nagybanktól már meg is vált. Arra számít, hogy a veszteséges négyek hat–tizennyolc hónap alatt kivonulnak Magyarországról. Ezek a bankok úgysem hiteleznek. Kivárnak, nem segítik a magyar gazdaságot. Azt azonban elmulasztotta megemlíteni, hogy a kényszerű banki veszteségeket és a passzivitást egy magyar pénzügyminiszter kényszerítette ki. Akit Matolcsy Györgynek hívnak. BUJÁK ATTILA írása.
Kivonulni korántsem egyszerű. A Mercedes vagy az Audi azonnal elmenne, ha szorongatnák. Kis veszteséggel léphet le mindenki, aki exportra termel. De a bank, a körzeti vízmű, a szemétgyűjtő, a gázszolgáltató és a kereskedelmi hálózat, amely magyar piacra dolgozik, maradni kénytelen. Nem hagyhatja félbe folyamatban lévő ügyeit, szerződéses kötelezettségeit és legfőképpen ügyfeleit. A bank tehát nyel és marad.
Legfeljebb a maga sajátos eszközeivel védekezik: veszteségeit minimalizálja, hibernálja magát. Alig gyűjt tőkét, nem kockáztat, nem hitelez. Felcsúti Péternek, a Bankszövetség korábbi elnökének meghatározása szerint a hazai bankvilág afféle zombilétbe fagyva él.
A bankadó volt – évi 130-140 milliárddal – az első grandiózus lenyúlás. Egy évig tartott volna, azonban rendszerszerűvé vált, valószínűleg örök időkre szól. De kurtított a nyereségen a tranzakciós illeték, az árfolyamgát, a havi kétszeri, 150 ezer forintig ingyenes készpénzfelvétel. Plusz csak a végtörlesztés egymagában háromszázmilliárdot tett ki. Várhegyi Éva közgazdász becslése szerint az eddigi „vegzatúraszámla” az ezermilliárdhoz közelít, és még nincs vége. A kormányzat többször is bizonyította: új adónemek kiötlésében a találékonysága kimeríthetetlen.
Csakhogy a hazai bankrendszer mára kivérzett. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) adatai szerint nyolc pénzintézet sorolható a nagybanki kategóriába. Közülük négy (a Raiffeisen, a CIB, az MKB és az Erste) 2010 óta masszívan veszteséges. A többi (az OTP, az UniCredit, a K&H és a Budapest Bank) tartja magát. Az első négyet sorolta Matolcsy György a kivonulók kategóriájába. A megbélyegzés – a kormányt ismerve – „felkéréssel” ér fel. Csakhogy a bankoknak sehogy sem akaródzik menni. Az MKB-t bajor állami bankként egy uniós határozat értelmében 2016. január 1-jéig el kell adni. Mégis kivár. A „szállodakirályként” emlegetett CIB-ről vezetői azt rebesgették, „hamarosan stratégiát vált”, de mára ők is lehiggadtak. A CIB többségi tulajdonosa korábban a „Magyarország rémálom” szavakkal összegezte szakmai kifogásait. A Raiffeisen pénzügyi vezetője diplomatikusabb. „Nincs bensőséges szerelmi viszony a kormány és a Raiffeisen között” – mondja hidegen. A Raiffeisen várható távozásának azonban nem csak kormányzati motívumai vannak. Az osztrák szövetkezeti bank olyan súlyos veszteségeket szenvedett a keleti sztyeppéken, hogy kelet-európai divízióját, köztük a magyar részleget is fel kell majd számolnia. De ez nem megy két nap alatt. Pedig a Raiffeisen jelenléte vagy távozása önmagában jelzésértékű. A pénzintézet volt a pionír, amely elsőként felbukkant a szocialista ugaron. Egy optimista kor hírnökeként tudatosan jött Magyarországra.
Most mégis majdnem kivásárolták.
A Raiffeisenhez érkező vételi ajánlat a körítéssel (kiszivárogtatással, alkuval) önmagában is abszurd drámába illik. A hazai bankrendszer Hüvelyk Matyija, a Töröcskei-féle Széchenyi Kereskedelmi Bank vetett szemet a hálózatra. Hogy az arányokat érzékelni tudjuk, elég, ha megjegyezzük: a Széchenyi saját tőkéje a Raiffeisenének az ötvennyolcadát teszi ki, és a Raiffeisen csak bankadóból is többet fizetett 2012-ben, mint amennyi a Töröcskei-féle intézet tőkéje.
A jobboldal pénzügyi guruja nem is ígérte túl magát. Nagyjából egy csésze kávé áráért, jelképes egy euróért jutott volna hozzá a hatodik legnagyobb magyarországi bankhoz. Várhegyi Éva szerint ez önmagában nem mond semmit, mivel nem tudjuk, mekkora terhet, járulékos költséget kellett volna az utódnak átvállalnia, s mekkora tőkeemelést kellett volna a bukott hitelekre, bankadóra fordítania. Ezt a kellemetlen kötelességet eddig elvégezték a külföldi anyabankok. Szakértők szerint az elmúlt négy évben hárommilliárd euróval tőkésítették fel a kormányzat hálójában vergődő magyarországi leányvállalatokat.
Kérdés, hogyan lett volna minderre Töröcskeinek pénze.
– Hát úgy – jegyzi meg gunyorosan Csillag István közgazdász, volt gazdasági miniszter –, ahogy a TV2 igazgatójának volt a TV2-re. Ma kevés olyan nagy léptékű tranzakciót látunk, amelynél ne sejthetnénk kormányzati háttérmunkát.
Mert ha pénze nincs is elég Töröcskeinek, bizalmi tőkéje akad kormányzati körökben. A bankárságon kívül az Államadósság Kezelő Központ vezérigazgatójaként is egyre jobban teljesít, multifunkciós pénzügyi kádernek számít. Miért ne tehetett volna a távozni készülő Raiffeisennek egy mesés ajánlatot? Az expanziós kísérlet, amely a nagybank ellenállásán két nap alatt elbukott, egyúttal a jövőt is modellezi.
A választások megnyerése esetén komolyabb és fenyegetőbb ajánlatok is érkezhetnek majd felülről. Mert Békesi László volt pénzügyminiszter nem tartja komolyan vehető akciónak Töröcskeiék próbálkozását:
– Maga az ajánlat is arcátlan s egyúttal provokatív kísérlet volt. Ki akarták ugrasztani a nyulat a bokorból. Pontosan tudták, arra csak nemet lehetett mondani.
Ezzel az ügy le is zárulhatna, ha nem egy új történet kezdete lenne. Mert a kulcsmondat az Orbán által emlegetett ötvenszázalékos magyar banki hányad vágya. Ezt annyiszor hallhattuk már tőle, hogy ajánlatos megijedni, hiszen a miniszterelnök komolyan veszi a mániáit.
Békesi szerint ez önmagában „eszement perspektíva”.
– Afféle verbális intervenció – mondja. – Orbán elárulja: fiúk, nem adtuk fel, egyszer még jövünk. Az állandó fenyegetőzéssel sikeresen leszállíthatja a kiszemelt bankok piaci értékét, veszteségbe hajszolja és távozásra bírja őket.
A kommunikáció lényege ugyanis az, hogy minden bank pontosan érezze: ez másféle ország, mint ahova húsz éve érkeztek. Közgazdasági törvények mentén mozgó, a politikától független, önmagát kormányoknak alá nem vető banknak a mezőnyben többé nincs helye.
– Ki akarják rakni őket az országból. És ha akarják, sikerülni fog – állítja Csillag István, akinek a történet a gyermekversikét juttatja eszébe. – „Kedvenc nyestjét addig nyeste, míg nem maradt neki nyestje.”
De az ügynek van lakossági metszete is. Ha az ember a gazdagabbnak mondott budai kerületekben sétál, megszámolhatja, hány bankfiók húzta le a közelmúltban a rolót, hány ATM-et szereltek le.
Valaha a gazdagodás, a városiasodás kitüntetett jele volt, hogy a bankok egymással versengve vásárolták fel a főterek patinás házait. A Dunántúl kisvárosaiban a főtereken ma alig találunk bankautomatát. A kétszeri ingyenes, „népjóléti pénzfelvétel” bevezetése az általános banki pangás, a pénzügyi infrastruktúra leépülésének kezdete. Neves közgazdász kérdezte egyszer: „Nem lehetne bevezetni az első két ingyen tankolás jogát?”
Felcsúti Péter borúsabban látja a történteket:
– A nagy bankok persze maradnak. Muszáj. Az, hogy időről időre megpróbálnak menekülni, jelzi: csapdában érzik magukat. Kivonulni viszont nem nagyon tudnak, jobb híján tehát nem hiteleznek, nem javítják a szolgáltatásaikat, fiókjaik egy részét bezárják – ezek a hanyatlás fokozatai. Bizarr, de ha a bankok élőlények volnának, azt mondanám, nem érzik túl jól magukat. Kedvetlenek az alkalmazottak, rosszkedvűek az ügyfelek. Mindenki érti, aki itt él.
