A végső eszköz: törvénymódosítás!
Mégsem volt teljesen sikertelen a nagy bevásárló központoknál demonstrálók akciója. Az érintett kereskedelmi cégeknél ugyan nem értek el semmit, az agrárkormányzat viszont olyan törvénytervezetet készít, amely lényegében a gazdák követeléseinek elfogadására kényszerítené a nagy láncokat. A hazai termelők ilyen védelme azonban versenypiaci szempontból nagyon aggályosnak tűnik, és az sem biztos, hogy a vásárlók érdekeit szolgálja.
A minisztérium a tiltakozókkal folytatott tárgyalások nyomán készítette el 18 pontos javaslatát. Ebben a nemzeti érdekekre és a hazai áruk védelmére hivatkozva adminisztratív eszközökkel kényszerítenék a kereskedőket több magyar termék vásárlására és az ezt szolgáló árszabályozásra. Így például a jelenlegi 25-30 százalék helyett 5 százalékban korlátoznák a forgalmazó jogát, hogy csökkentse a beszállítói árat. Jelenleg ugyanis az a gyakorlat, hogy különböző dolgokra, egyebek mellett az áru megfelelő elhelyezésére, markating akciókra stb. hivatkozva jelentős összegeket levonnak a kialkudott árból. A tervezet szigorítaná a büntetőszankciókat is: az eljáró hatóság a törvénysértőt éves nettó árbevétele 5-15 százalékának megfelelő összegre, legfeljebb kétmilliárd forintra büntetheti, és az agrártárca honlapján nyilvánosságra hozza az elmarasztalt cég nevét.
A kormány a törvénymódosítást végső eszköznek tartja, és abban bízik, hogy enélkül is sikerül megállapodnia a kereskedőkkel. Az erről szóló tárgyalások ma kezdődnek, de aligha fognak gyorsan befejeződni. Az agrártárca szándékai jogosnak tűnnek: véget akarnak vetni annak, hogy a nagykereskedelmi láncok az olcsó importtal, a beszerzési ár alatti áron történő értékesítéssel alacsonyan tartják az árakat, közben saját költségeik egy részét áthárítják a beszállítókra. Azt is el szeretnék érni, hogy az itthon is előállítható termékek a boltok forgalmának legalább 80 százalékát adják.
Minderről az érintettek hallani sem akarnak. Érvelésük részben szintén megalapozottnak tűnik. Szerintük ez durva beavatkozás a piaci viszonyokba és ellenkezik a szabad kereskedelem uniós elveivel. Ez aligha vitatható. Az az érvük sem alaptalan, hogy az agrártárca javaslata a nem versenyképes termékeket védi, és azok magasabb árát végső soron a vásárlókkal fizettetik meg, ahelyett, hogy a magyar termelés hatékonyabbá tételét segítené. Kétségtelen, hogy nem piackonform megoldás törvényi úton kikényszeríteni, hogy a kereskedő a drágább árut vegye meg az olcsóbb helyett, és azt fizettesse meg a vevőkkel.
Pedig ez könnyen megtörténhet, mert az erről szóló törvénytervezetet mind az öt parlamenti párt támogatja. A minisztérium éppen ezzel igyekszik a békés megegyezésre ösztönözni a kereskedőket, mondván: ha nem vagytok hajlandóak a kompromissszumra, jön a törvényi diktátum. Ez utóbbi azzal együtt rossz megoldás, hogy az agrártárca több követelése is megalapozott. A legnagyobb baj ugyanis nem az, hogy a politika egy vitatható és minden bizonnyal versenyjogi szempontból támadható törvénnyel beavatkozik a piaci viszonyokba, hanem hogy ezzel konzerválja a mostani, nem versenyképes termelési viszonyokat az ágazatban, és a gazdákban azt a hamis illúziót kelti, hogy helyettük majd az állam megoldja a problémáikat. Ez csak újabb gondokat generál, ráadásul más termelők részéről is követelési lavinát indíthat el. Az igazi megoldás az lenne, ha az állam a hatékonyabb termelést támogatná, és az agráriumban érdekeltek összefogását ösztönözné jobb piaci fellépésük érdekében.
