A válság végén?

Magyarország túljutott a mélyponton, állítják ma már szinte egybehangzóan szakemberek. De a jövő évi költségvetés még mindig a megszorításokról szól. Valóban szükség lehet újabb megszorító csomagra?

Nálunk nem alakult ki igazán válságtudat, viszont bővében vagyunk a hamis illúzióknak. Csak kevesen tudják: a gazdasági depresszió hatásai késleltetve jelentkeznek. A beruházási adatok egyáltalán nem azt mutatják, hogy túl vagyunk a mélyponton. A tavalyi adóbevételeken még nem látszott a válság. A tartósan magas munkanélküliségi ráta következményei – vagyis a fogyasztás visszaesése és ennek révén a gazdasági mutatók csökkenése – is később mutatkoznak meg. Tahát a megszorítások elkerülhetetlenek. Már csak az IMF elvárásai miatt is kényszerpályán mozog a magyar gazdaság. Szigorodtak a feltételek: a korábbi félévente helyett immár negyedévente ellenőrzi a költségvetési irányszámokat a Világbank küldöttsége. Ez egyébként jelen helyzetünkben nagyon is pozitív fejlemény. Fogalmazhatnánk úgy is: idehaza a válság ráerősített az egyensúlykényszerre.

A jövő évi válságbüdzsé a tervek szerint az államigazgatásból von el 1000 milliárd forintot. De működőképes marad-e az állam, ha csak az önkormányzatoktól 120 milliárd forintot vesznek el?

A fűnyíróelv nyilván itt sem működik: nem tartom helyesnek, ha – tekintet nélkül az egyes önkormányzatok anyagi helyzetére – megnyirbálják a forrásokat. Ez a kisebb és szegényebb önkormányzatok ellehetetlenítéséhez vezethet. De az állam- és a közigazgatás hatékonyabbá tétele, a bürokrácia leépítése saját érdekünk, másrészt az IMF-hitel feltételrendszerének is része. És a recesszió miatt kieső adóbevételeket ki kell valahonnan termelni. Az ütemezés megfelelő, már „csak” a hatékony végrehajtáson múlik minden. Persze az erőltetett menetrend miatt a társadalmi párbeszéd csorbát szenved. Mindenesetre a bevételeket hiánypótlásra kell fordítani, gazdaságélénkítésre nincs fiskális tér. Viszont az uniótól a következő hétéves periódusban 23–25 milliárd eurónyi pótlólagos erőforrás érkezik. Az öszszeg hatékony felhasználásával be lehetne indítani az elkerülhetetlen szerkezeti és foglalkoztatási reformokat.

Chikán Attila közgazdász korábban úgy fogalmazott: ha nem kezdődnek meg mielőbb a reformok, a válság akár tíz-húsz évig is elhúzódhat.

Jogos felvetés. De már tapasztalhatók a reformok irányába mutató kezdeményezések. Ezeket kellene átgondoltan, társadalmi hatástanulmányokkal társítva megvalósítani. Csak a társadalmi konszenzus garantálhatja, hogy az intézkedéseket ne lehessen visszafordítani. A következő kormánynak folytatnia kell a megkezdett átalakításokat.

Visszatérve az IMF-re: a kormány jelenleg arról tárgyal, hogy a szerződést a következő politikai vezetés hosszabbítsa meg. Karvalits Ferenc, az MNB alelnöke szerint viszont valószínűleg nem lesz szükség erre, mert a magyar gazdaság már további hitelek nélkül is működőképes lehet.

Attól tartok: ez túlzott optimizmus. Épp a gazdasági depresszió késleltetett hatásai miatt. Azt eddig is tudtuk, hogy a magyar gazdaság forráshiánynyal küzd, ám a tényleges mértékével csak most szembesülünk. A külső adósságok finanszírozására – belső források híján – nem látok alternatívát. Az pedig a jelen helyzetben elképzelhetetlen, hogy a magyar gazdaság kitermelje a hiteltörlesztéshez szükséges összeget.

Elemzők a külső bevételek növekedését várják a várhatóan fellendülő exporttól. Úgy látják: a legfontosabb export célországunk, Németország már kilábalt a recesszióból.

Valamelyest növekedett Németországban a kisipari megrendelésállomány, és a konjunktúraindexek is javultak. A szakemberek ebből vontak le következtetéseket, túl bizakodóan. Mert Németországban elhúzódhat a kilábalás valós folyamata. Úgy gondolom, a válság „L alakú” lesz: a zuhanás után gyenge szinten, de valahogy elműködnek az unió gazdaságai. Ugyanakkor – ahol lehetőség van rá – nem szabad egyik percről a másikra abbahagyni a gazdaságösztönző intézkedéseket. Ilyen „mesterséges lélegeztetés” továbbra is szükséges a lassú dinamizálódáshoz. Az Európai Unió nem bírna el még egy zuhanást.

Azt hiszem, ez magyarázatra szorul.

Meggyőződésem: az EU történetét gyakorlatilag végigkövették a különféle krízisek – elsősorban az intézményrendszer hiányosságaiból fakadóan. Például még mindig hiányzik a közösségi politika az energiabiztonság területén vagy a súlyosbodó migrációs ügyekben. A bővítést is válságként élte meg az unió: máig képtelen a más kultúrájú új régiókat asszimilálni. Az pedig eleve magában hordozza a krízist, hogy az euróövezetben párhuzamosan működik a „nemzetek fölötti” monetáris politika és a nemzeti hatáskörben maradt költségvetési politika. Tovább árnyalja a képet, hogy „kétsebességű” lett az EU: az euróövezet országai lemondtak a monetáris politikájukról, máshol erre viszont nincs mód. 2008 után pedig megtorpant a belső piac, az integráció mélyülése. Nyilván a krízis csillapodtával mindez változni fog.

Az euróövezet mégis védőernyőt nyújt a tagországoknak. Patai Mihály, a BÉT elnöke azt mondta a 168 Órának: Szlovákiának csak előnye származott abból, hogy a válság közepén csatlakozott az eurózónához. Több szakember sürgeti Magyarország mielőbbi csatlakozását is.

Én nem hiszek a „védőernyő-elméletben”. Szlovákiában versenyképességet rontó tényezőnek bizonyulhat a válság után például az, hogy rossz kurzussal váltottak valutát. Másrészt az eurózóna tagországaiban is egekbe szöktek a költségvetési hiányok, nő az államadósságok szintje. Egyes helyeken – mondjuk Spanyolországban – az övezeti tagság el is fedett strukturális feszültségeket. Ugyanis a válság előtt jóval olcsóbban jutottak hitelekhez. A fékevesztett hitelfelvételekkel finanszírozták a nagy beruházásokat, miközben a gazdaság szerkezeti problémái elfelejtődtek. Magyarország nem bújhatott az olcsó hitelekkel fedezett beruházások mögé: nekünk még teljesítenünk kell a maastrichti követelményeket, ami nagyobb fegyelemre, szerkezeti változtatásokra kényszeríti az országot. Hibásnak tartom tehát a Szlovákiával való példálózást és az ezzel kapcsolatos önostorozást. Az eurózónához előbb-utóbb úgyis csatlakozunk, mert ez az integrációs folyamat része. Jelenleg a válságmenedzselésre kell koncentrálnunk, és a valódi reformok beindítására.

Oszkó Péter pénzügyminiszter szerint a megszorító csomagnak és a pénzügyi korrekciónak köszönhetően a visegrádi négyek közül Magyarország versenyképességben sereghajtóból első lehet a válság végére.

Valóban nem valószínű, hogy a régió más országai a válságkezelés sodrában képesek lesznek a magyarországihoz hasonlóan alacsony költségvetési deficitet produkálni. Csakhogy a megszorító intézkedéseken túl sok múlik a kitörési stratégián. Például nálunk a multinacionális és a nagyvállalatok ma afféle szigetként működnek. Gyakorlatilag ők adják az export kétharmadát, a kis- és középvállalati szektornak – ahol a foglalkoztatottak zöme ténykedik – nincs exportstratégiája. Ezen sürgősen változtatni kell. Másik példa: az „innovációs lánc” erősítésével a húzótermékeinket lehet versenyképessé tenni a biotechnológia, a gyógyszeripar, a biotermelési kultúra s a többi területen. A munkaerő-kapacitásaink tudatos fejlesztésével pedig az idetelepülő vállalkozásokat segíthetnénk. Összességében tehát nem látom tragikusnak, kiút nélkülinek Magyarország helyzetét.