Zumba a szakadék fölött

Hiába tekerek – ez Kovács Emese első kötetének címe. A borítón (Réczey Zoltán munkája) egy fiatal nő árnyképe látható kétfelé tartó profilból: a fej meg az egyik láb jobbra, a test, a kar és a másik láb balra tart, ez utóbbinál a lábfej végül mégis meggondolja magát, és csatlakozik az előtte szólózóhoz. Szóval teljes a káosz, a könyv főhőse azt sem tudja, hol áll a feje, meg hogy merre az előre – hát persze hogy hiába teker, nemhogy lefogyni nem fog, de egyről a kettőre se jut soha.

Könnyed, elegáns, ironikus etűdökből áll össze ez a kötet, melyeket, ha akarunk, nevezhetünk novelláknak, ha akarunk, egy regény fejezeteinek (hiszen a történetek vagy mik időrendben követik egymást, s belőlük kirajzolódik egy harmincas éveiben helyben járó multista nő históriája a házasság előtti szakítástól a külhoni munkavállaláson át a hazatérésen keresztül – új lakás, új cég, új főnök, új szokások, de közben minden a régi: az üres barátnői csevejek, az edzőtermi erőlködések, a vállalati összetartások – a kétségbeesett kísérletig, hogy visszaiszkolhasson abba a reménytelen kapcsolatba), de én legszívesebben egy zenedarabhoz hasonlítanám. Olyan zenedarabhoz, mely vissza-visszatérő motívumokra épül, könnyed, dallamos és andalító, amely észrevétlenül visz, ragad magával bennünket, s csak amikor a végére értünk, akkor döbbenünk rá, micsoda mélységek fölött jártunk. Kovács Emese úgy csinál, mintha kirázná a kisujjából az egészet, mintha csak locsifecsizne, jópofizna, ahogy a narrátorként feltűnő főhőse teszi, mintha csak jönne-menne, pedikűrözne és zumbázna, és az lenne a legfőbb gondja, hogy elérje a csatlakozást a karrierhez meg a házassághoz (mindegy, ki, csak vigye), miközben az egész kötet megrendítő látlelet egy műanyagízű, értelmetlen, örömtelen világról, egy ijedt sikoltás, hogy így megy el az élet, fölöslegesen és üresen.

Ha csak ennyi történt volna, már nem hiába tekert, kedves Emese. De mi, olvasók, őszintén reméljük, hogy az igazi tekerés még hátravan.

Nádas Sándor