Zsámbéki

Életműdíjat kapott Zsámbéki Gábor „tőlünk”, színházi kritikusoktól.

Ne úgy írjak erről, mint egy színikritikus, figyelmeztetett a főszerkesztő. Nem minden újságolvasó jár színházba.

„Ha engem kérdezel” (tükörfordításban használják így ezt a rossz hollywoodi dialógklisét), szóval, „ha engem kérdezel, a színikritikus sem a színházról és a színháznak ír, hanem a világnak és a világról, ahogy a színház láttatja”. Ezt most mondom, mert akkor, amikor rábólintottam a főszerkesztő mondatára, nem jutott eszembe, bár mindig a fejemben van. Minél reménytelenebbnek látom, hogy a közvélemény így ítélje meg a kritikát, annál inkább.

Zsámbéki Gábor, a rendező a világot alakítja, nem a színházat.

Nem tudom, hogy ennek a mondatnak van-e értelme, majd a cikk végére kiderül.

Ami a színházi embert illeti, arról egyszer őt laudálva azt mondtam, úgy kellene viselkednem, mint Moliere Fösvényében Jakab, aki megkérdezi, kihez beszél előbb az úr, a kocsisához vagy a szakácsához, mert akkor a megfelelő süveget teszi föl. Kihez beszélek én, amikor Zsámbékit köszöntöm? A rendezőhöz, a színigazgatóhoz, a tanárhoz, a menedzserhez vagy a nemzetközi színházi diplomatához?

Mindegyikért külön-külön kell megsüvegelni.

Egyébként majd egy évtizeddel a laudáció előtt épp a Fösvény-rendezéséről írt kritikám után szakítottuk meg a kapcsolatunkat. Ha azt kapcsolatnak lehet nevezni, hogy egyszer előadás után kocsival Pestre hoztam Kaposvárról. A rendőrautó, amely a színháztól mögénk csatlakozott, csak a kaposvári lakása előtt szondáztatott meg, ahová beugrott a holmijáért. Egyikünk sem szólt egy szót sem, sem ő, sem én, sem a rendőr. Utóbbi elköszönt, indultunk tovább. Fogalmam sincs, miről beszélgettünk egész úton hazafelé. Később is csak a kaposvári színészbüfében találkoztunk. Meg amikor interjút készítettem. Talán kétszer.

Hanem a Katona-beli Fösvény-kritikám után elhívott ebédelni, a színházzal szemben. Azt mondta, nem szereti a lezáratlan kapcsolatokat, és akkor ezt most lezárja. Elmondta a kifogásait. Nyugodt hangon. Én is nyugodtan hallgattam. Évekig nem beszéltünk egymással. Aztán egyszer azt mondta, legyen ennek a dolognak vége. És vége lett. Nem sok minden változott, ő rendezett, én írtam, ugyanúgy, mint addig. Ha egyszer föltárnám a Fösvény-kritika – tőle független – hátterét, a vicces egybeeséseket, az ő szakmai „túlhatalmát” és az én „ízlésdiktátori” működésemet (életemben kétszer voltam kurátor) firtatók sértett gyűlöletét, kudarckompenzáló vagdalkozását, lenne csodálkozás.

Kaposvár volt a kiindulópont, a legújabb kori magyar színház bölcsője. Az 1971-es Sirályt, a főrendezői szűzbeszédét szokás kiemelni, én is ezt tettem, azonnal összehasonlítva a darab egyidejű, áporodott, álrealista pesti előadásával, de ma már úgy látom, hogy alig néhány hónappal később a Szent György és a sárkány volt az igazi áttörés. Weöres Sándor költőien érzéki, szürreális, „érthetetlen” parabolája egy, a vidékiek között is provinciálisnak számító színházban, ahol pár évvel korábban főként silányan előadott operettliket játszottak. Milyen naiv hit és elszántság táplálta? Mekkora ellenállással és kaján gúnnyal kellett számolnia, amikor belefogott?

És hogy el lett felejtve negyven év alatt! Ugyanazon a színpadon nemrég az Othello Gyulaházán című bohóságot mutatták be, amely szinte szó szerint megismétli az egykori igaz kaposvári történetet, azzal a különbséggel, hogy az előadás fityiszke rendezője jól kiröhögteti a darabbeli új főrendezőt, aki operett helyett Shakespeare-t tűz műsorra. Ó idők, ó erkölcsök!

Jut eszembe, tévedtem az előbb, egyetlenegyszer hárman – a felejthetetlen Fehér György filmrendezővel – együtt voltunk egy hétig, színházat nézni külföldön. 1981. március 1-jén hajnalban, úton Velencéből Milánóba – előző nap a Citizens Theatre Goldoniját, A háborút, aznap este Strehler Strindbergjét, a Zivatart láttuk –, a vaporettóra vártunk, amikor egy motyogó, félnótás öreg hajléktalan jelent meg a kihalt csatornaparton. Zsámbéki odament hozzá, és elbeszélgetett vele. Micsoda beszélgetés volt az! Az öreg artikulálatlan hangokat adott ki, Zsámbéki beszélt hozzá magyarul, kérdőn a szemébe nézve, a sajnálkozás és a részvét legkisebb jele nélkül, azzal a félmosollyal, amely mindig is a sajátja, s amellyel úgy fürkészi a másik embert, kíváncsian, érdeklődve, hogy azonnal kapcsolatot teremt vele.

Ez Zsámbéki, a színházcsináló. Így látja a világot. Ez az ő humánus álláspontja. Ezt viszi színpadra.

Egy színigazgató, aki sohasem akart az lenni. Kaposváron úgy lett, hogy a nagyszerű Komor István váratlanul, fiatalon elhalt mellőle. A Katonában úgy, hogy Székely Gábor távozott a társulatból. Előtte, a Nemzetiben ő volt az egyetlen, aki ellen a pártideológus és belügyes besúgó Nagy Péter igazgató hivatalosan tiltakozott, mert rajta érezte legjobban, milyen engesztelhetetlenül utálja a hivatalosság nyűgét s nyilait. A rendszerváltás után, a Gödörben végződött Nemzeti-pályázaton senki sem tudta rábírni a részvételre.

A politikával hadakozni, pláne a vitorlájába kapaszkodni nem az ő természete.

Bevitte a Katonát és általa a magyar színházat Európába, egyike volt az Európai Színházi Unió megalapítójának, két nagyszabású nemzetközi fesztivált szervezett nem kis fáradsággal Budapestre – a másodikat épp húsz éve, azóta sem volt még csak hasonló sem –, Giorgio Strehler után kétszer választották az unió elnökévé. Amikor elpangott a szervezet, kiléptette belőle a Katonát.

Sohasem a presztízs érdekelte, mindig a teljesítmény.

Megvet minden ideologikus hatalmat, klientúrát, állami reprezentációt és diktatúrát. Nem sok rendezőnkről írhattam volna le 1973-ban, amikor Kleisttől a Homburg hercegét rendezte, hogy „az állam lélekölő mechanizmusát mutatja meg... amely saját képére formálja a szertelen, szabad szellemiséget”. Ma, pontosan negyven évvel később A nép ellensége szereplői „a padló alól fölbuzgó szennyvíz partjára szorulnak”. Ebben az előadásban Zsámbéki „a végsőkig elkeseredett értelmiségi radikalizálódási folyamatát írja le... a szellemi ember tudati, lelkiismereti vértolulását, kétségbeesett tehetetlenségét” a politika, a közélet, az ország szánalmas elsilányulása láttán.

Kívülről nyugodtnak látszik, belül valószínűleg zaklatott, mint mindenki, aki tisztán lát. Nem a „színházát” látja, hanem a hajléktalant és mögötte a világot.

A lélekölő államot, amely saját képére formálja a szertelen, szabad szellemiséget, és amely ma pőrébben mutatkozik meg, mint valaha. Illúzió volt azt hinni, hogy ez a rendszerváltással örökre megváltozik. Zsámbéki minden, csak nem illuzionista, épp húsz éve jósolta meg egy interjúban, hogy ha nem teremtünk termékeny színházi helyzetet, a tehetséges rendezők külföldön fognak boldogulni. Bekövetkezett. Két és fél év óta pedig már a második sehonnai bitang Oronte méri föl dölyfös tekintettel a magának kiszemelt színházat – ahogy az ő Mizantróp-rendezésében –, és foglalja el politikai segédlettel, érdemtelenül.

Ők a percemberkék. Nekik szolgálati prémiumuk van, Zsámbékinak életműve.

Koltai Tamás