Zene füleinknek

„A zongoránál Darvas Ferenc.” Ez nem csupán az est címe, hanem műfaja is egyben. Pontosan kifejezi, hogy többről, másról van szó, mint ha azt mondanánk, „Darvas Ferenc zongorázik.” Zongorázik persze, már hogyne zongorázna, de közben annyi minden mást is csinál, beszédet mond, kommentál, vitázik a művel és a közönséggel, paródiát ad elő, szétszereli a zeneszerszámot. Darvas Ferenc maga a jelenség, nyitott fehér ingével, fekete nadrágjával, ormótlan sportcipőjével, őszhajú csecsemőfejével. És persze végtelen jóindulatával, szüntelen lobogásával, baráti mosolyával, egész lényével. Nem lehet nem figyelni rá, sem akkor, ha csak átmegy a színen, beugrik valahova, tanácsokat ad, sem akkor, ha egész estét betölt. Nem csoda, hogy tehetségét ezerféleképpen hasznosítják a színházak manapság, játszik is darabokban, zenél is, zenét szerez és alakít át, meg mindent csinál, ami csak eszébe jut.

Ezúttal az Óbudai Társaskörben lépett fel: havi rendes szokása ez neki. (Van hozzá havi rendes törzsközönsége is.) Estje első részében kedvére kalandozik a zenetörténetben, végleg lebontva a komoly- és könnyűzene közötti mesterséges határokat, a második részben pedig megénekelteti a közönséget: a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek slágereiből lehet választani (sokrészes sillabusz a kínálat, a gyengébbek kedvéért a teljes szöveg mellékelve); a művész a zongora billentyűire csap (néha olyan erővel, hogy egy-két egység meg is adja magát), a hallgatók pedig nem hallgathatnak tovább: zeng a dal, hogy „lehet, hogy szép nem vagyok”, meg hogy „összecsendül két pohár”, meg hogy „szeretni kell, ennyi az egész”.

Ezúttal a véletlen Bálint napjára sodorta az estet: persze hogy a szereteté volt a főszerep. Darvas Ferenc vidáman lubickolt motívumról motívumra, hisz kevesen vannak, kik erről a témáról többet tudnának: kik nála jobban szeretnék az életet, a zenét, az embereket, a világmindenséget.

Nádas Sándor