Woody Allen élőben

Elmehetnénk meghallgatni Woody Allent, ma játszik a zenekarával, mondja a lányom. Hogyan tudnánk jegyet szerezni, akadékoskodom, azt se tudjuk, hol az a hely. Az útikönyvből kiderül: a hely neve Carlyle Club. Egy mobilszaküzletben, az egyik kiállított készülékről hívjuk a tudakozót, megvan a címe is: Upper East Side, a Madison és a 76. utca sarka. Felhívjuk, száz dollár egy beugró, szívom a fogam, amúgy is minden jegy elkelt, sajnálják. Lemondóan indulunk hazafelé, már a gyermek sem akar menni. A vigasztalásra, hogy lesz még rá alkalma, csak annyit mond: Woody már nem mai gyerek...

Fáj az apai szív, hogy nem teljesülhet egy kamasz lány álma. Hazafelé a metróban győzködöm, menjünk el, próbáljuk meg mégis, de ő is sokallja a jegy árát, úgy sincs hely, mondja, a magam kishitűségét visszhangozza. Amint azonban megérzi az elszántságomat, ő is hajlik a dologra. A többiek fáradtak, mi ugrunk csak ki az utolsó átszállásnál: irány az Upper East Side.

Fancy hely: Donna Karan, Miu-Miu-, Ralph Lauren-, Gucci-, Cartier-boltok váltják egymást. Nem az én világom, de a lányom izgatottan nézi a kirakatokat. A klub sem rí ki e környezetből: csokornyakkendős pincér áll a sokhelyiséges, elegáns étterem ajtajában. K-európai pofátlansággal kérdem, be tudunk-e menni, messziről jöttünk, nem foglaltunk előre helyet. Író vagyok, lapszerkesztő, teszem hozzá, nem volna-e esetleg mód... Nincs, mondja.

Egy idősebb hölgy szól oda, hogy az asztaluknál akad két hely, de az ellenszenves pincér durván leinti, mondván, majd ő intézkedik. Állóhely van 75 dollárért, plusz kötelező fogyasztás, fejenként 25-ért, veti oda, mint aki nem nézi ki belőlünk a ruházatunk, viselkedésünk alapján, hogy bemegyünk. Bedurran az agyam, talán ha dupla ennyi lenne a beugró, akkor is leperkálnám.

Belépünk a félhomályos étterembe, tele van. Sötét zakók, világos ingek dominálnak, döntően nyakkendő nélkül, lehet vagy hetven ember. Középkorúak vagy annál valamivel idősebbek, jól szituált polgárok, de akadnak harmincasok is, farmerban. Mi némileg csapzottan, egész napos kirándulás után leharcolva. Rajtam kissé gyűrött, fehér ing, kopott farmer. Az étterem falát naiv festmény díszíti, s bár erőlködöm, hogy megjegyezzem a mintázatát, tudván, hogy írni akarok az estéről, utóbb képtelen vagyok felidézni. Szemben a bárpult, a bárpincér ellenszenvesen mér végig, kérdi, mit kérünk, üdítőket rendelünk, elkérik a százast fejenként, sőt még az adót is hozzácsapják. A gyerek érzi a lenézést, és rossz néven veszi, én teszek rájuk. Kifizettük a jegyet, bent vagyunk, s nem miattuk jöttünk, hidegen hagy, hogyan néznek ránk. Próbálom a lányomban is tudatosítani: nincs jelentősége, mit gondolnak, valóra váltottuk egy álmunkat, próbáljon meg elvonatkoztatni a zavaró körülményektől, de ő érzékenyebb nálam, nőből van, és kamaszkorú.

Amikor a mellettünk nyíló művészbejárón mogyorószínű vászonnadrágban, kissé világosabb ingben, kis kofferrel, lehajtott fejjel belép Woody Allen, felvillanyozódunk, s ahogy összeszerelve a klarinétját, továbbra is rezzenéstelen arccal színpadra lép, a bárpincér is kedvesebb lesz, felajánlja az egyik üres széket a pultnál, sőt, lányomnak a pulton kínál helyet, hogy jobban lásson.

Oldottan kezdenek játszani: Woody Allen ősz frizurája alól egy percre sem néz fel, nem kerül szemkontaktusba a közönséggel, zenésztársai közül is csak egyhez szól a másfél óra alatt, amíg hatodmagával játszik. Falat húz önmaga és a világ közé. Mint aki óvja magát az auráját átfúró, kíváncsi tekintetektől. Csak a vége felé játszanak ismertebb számokat, de a hálás közönség minden dal után tapsol. Elegáns urak és hölgyek, kissé valóban ciki köztük lenni borostásan, farmerban és gyűrötten. Meg amúgy is. Túl polgári, túl elegáns az egész, Woody Allenhez képest is. Pénzszagú a soktermes komplexum, itt vacsorázik, táncol, szivarozik, beszélget a New York-i high society.

A másfél óra vége felé még dalra is fakad a mester, s végre mosolyra is, ahogy duettet énekel a bendzsós kollégával. Utána egy köszönömöt mond a tapsra, biccent, szétszedi a klarinétját, majd az asztalok között lehajtott fejjel oldalaz, elnézést kérve egy hölgytől, akit fel kell állítania. Kilép a művészbejárón, tódul utána egy tucat ember, autogramkérők, együtt fotózkodni kívánók hada. Állunk, mi tagadás, megilletődve, és nézzük, ahogy körülzsongják. Nincs nálam papír, Kafkának A per című regénye van a hátizsákomban, abba kérhetnék legfeljebb autogramot. Azt hiszem, imponálna neki, s talán egy szellemes mondatot is megeresztene, milyen megtiszteltetés, hogy beleírhat távoli szellemi rokona, az európai szorongás írójának művébe. De végül nem dedikáltatok: nem szokásom tülekedni aláírásokért. Neki meg túl magas labda lenne, hogy ő meg Kafka regénye... very funny, biztosan le is csapta volna.

Blazírt pofával, türelmesen tűri a rajongók hadát, nem nagyon szólal meg. Tán a bártulajdonos, a zenésztársak vagy a dzsesszel kapcsolatos emlékei miatti alázatból viseli a tülekedést, majd a hátsó bejáraton át távozik, az épület mögött fényes fekete Lincoln várja.

A lányom mindenesetre boldog. Egy csomó fotót készíthetett, és a zene sem volt rossz. Az álmok nem mindig teljesülnek, egyik közülük most mégis valóra vált. S az igazat megvallva én sem éreztem rosszul magam.