Weil világa

Le is tettem olvasás után, pihentettem néhány hónapig, hadd rendeződjön el az élmény, keressen helyet magának, aztán lapoztam bele megint, mikor Erdélyi kollega már túlesett rajta (neki is tetszett, emlékeznek), de az élmény nem kopott, a lelkesedés nem csökkent. Valahogy úgy éreztem magam az olvasás után, mint a kvietált gyöngyhalász, aki miután felhagyott szakmájával, a tengerparton, mintegy véletlenül, a lába elé nézve megtalálja élete egyik legnagyobb kagylóját.

Azt hittem, van bizonyos fogalmam a huszadik századi cseh irodalomról, nagy híve vagyok sok kiváló képviselőjének, de Weil nevét, bevallom, soha korábban nem hallottam. Már ezen volt meglepődni való. Hogyan lehetséges ez? Voltaképpen véletlenül vettem kezembe a könyvet, a borító bizakodó kék színe tetszett meg (egy kis adalék jövendő korok olvasásszociológusainak), aztán elolvastam a fülszöveget, azt hittem, valami vidám dolgozat korunkból, hát megvettem: volt aztán csodálkozás.

Számos dologgal elkápráztatott a könyv (ez Weil első magyarul megjelent könyve, derült ki – egyébként sincs sok –, pedig a szerző több mint fél évszázada halott: jó, a szocializmus idején a tűrt kategória alján volt, de kilencven óta is eltelt már egy negyedszázad!): bölcsességével, világlátásával, ábrázolási technikájával, szerkezetével s persze szívszorító történetével (a cseh protektorátusban vagyunk, a háború idején, a német megszállás sűrűjében, a szereplők többsége cseh zsidó – a többit lehet képzelni), de leginkább azzal, hogy fittyet hány minden szabálynak, konvenciónak, amit egy regényírónak általában figyelembe kell vennie – és mégis remekmű. Első látásra afféle laza novellafüzér csak, sőt, sőt, inkább különféle műfajú írások laza szövete, és a hang, a tónus is fejezetről fejezetre változik – és aztán összeáll egy tökéletes egész, kiderül, hogy minden mindennel összefügg, és hogy a különféle hangok egy csodálatos, összehangzó zenekar részei.

Kikerülhetetlen, fontos könyv ez.

Jolsvai András