Vörös, fekete, páros, páratlan

Így ír rosszul egy jó író. Amikor csak odakeni. Akad egy történet, csupán egy anekdotára való, de talán lehetne belőle valami jópofa luftballont fújni nem sok erőfeszítéssel, mérsékelt tüdőtágítással. Persze, kár lenne kihagyni: hiszen hibátlan, fényes, kurrens készlet kínálkozik benne: esküvő a fényes Monte-Carlóban, körül a kaszinó világa, benne a tuti szisztémák birtokosai, a rulett romantikusai és áldozatai, a jacht, a játék, a napfény és a tenger, közben kifizetetlen számlák a luxushotelben, elkártyázott nászút, halogatott nászéjszaka – csupa-csupa kipróbált ragacs a légyfogó papíron. Micsoda történet!

Na ez az, hogy micsoda ismerős történet. Az angol kistisztviselőt, amúgy a számok emberét, londoni főkönyvelő-helyettest megkísérti a játék ördöge e néhány riviérai napban, kifosztja és gazdaggá teszi. Nem elég, hogy itten nászutazhat az Azúr-parton, de még a pénz is dől hozzá vagy tőle elfelé, s azon vitatkozik ifjú feleségével, hogy gazdagnak jobb-e lenni, vagy szegénynek, így szeretnivalóbb-e a férfi, vagy amúgy.

Valljuk meg: e témáról (vagy hasonlóról) szenvedelmesebbet, keserűbbet, örvénylőbbet írt már más is – szerzőnk, Graham Green előtt. Például Dosztojevszkij. Az ő játékosa kiszolgáltatottabb, tépelődőbb, szenvedélyének tragikusabb áldozata. Dosztojevszkij világát a rosszkedv és az ingerlékenység szabja ki, Greenét a szórakoztatás, a csevegés, a könnyed stíl, a szelíd és fanyar humor. (Mint a moziban.) Itt nem a konfliktus a lényeg, hanem a megoldás. Ami meg is jön: befut a kikötőbe a Sirály, elfogy a whisky, elhamvad a szivar, a szerelmesek egymásra találnak (ki másra találnának?), és irány Amalfi! Könnyedén, rugózva.

Ez a fél évszázaddal ezelőtt írt ujjgyakorlat nem méretezi át Green jelentőségét, nem fényezi újra az arcát, magyarul csak most, jókora késéssel jelenik meg. Híveket, persze, szerezhet neki.
(Graham Green: A vesztes mindent visz. Fordította Kaposi Tamás. Holnap Kiadó.)