Vidnyánszky sértettsége

Ostromlott várra hasonlított a budapesti Katona József Színház hétfő este. Tekintettel a rohamérdeklődésre, nem a Kantinban tartották a vitát. A színházi nagytermet nyitották meg a több száz fős közönség előtt. Mindenki arra volt kíváncsi: állást foglal-e Vidnyánszky Attila, a magyar színházi élet teljhatalmú mindenese Kerényi Imre botrányos kijelentésével kapcsolatban? Vajon az újabb kétharmados Fidesz-győzelem a hatalmi gőgöt erősíti, vagy esetleg a készséget a párbeszédre?

Vidnyánszky a színpad bal szélén kapott helyett, a hazai pályán vitázó Ascher Tamás mellett, aki a hivatalos program kezdete előtt, míg a nézők elhelyezkedtek, próbálta csevegéssel oldani a vendég feszengését. Vidnyánszky zárkózott volt, és gyanakvó, kitért a barátságos gesztus elől. Különösen nagy ellenfele, az élesen szókimondó Schilling Árpád jelenléte tette zaklatottá.

Ehhez képest az első egy órában „kitérő” értelmiségi vita zajlott a politikai színház mibenlétéről. Ascher kifejtette: a politizáló színháznak semmi köze a pártpolitikához, arra próbál választ találni, hogyan működnek a társadalmi és emberi viszonyok. Vidnyánszky leszögezte: „Ritkán vetemedem aktuálpolitikai gesztusokra, de vannak erős kiszólásaim.”

A Johanna a máglyán előadásában például az Európai Unió vezető baloldali és liberális politikusait ábrázoló karikatúrákat vitt a színpadra, jelezvén: az orléans-i szűz meghurcolása és máglyán égetése az „ilyenfélék machinációjának” eredménye. Veiszer Alinda moderátor rá is kérdezett. Vidnyánszky rövidre zárta a témát: „Az az unió, amelyik fél a saját keresztény gyökereitől, értelmezhetetlen.”

Oberfrank Pál azzal kezdte, ő nem ért a politikához, de a színházhoz sem, őt Bujtor István halála után felkérték, igazgassa a veszprémi teátrumot, és vállalta. Még a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozatába is belépett. Elárulta, darabválasztáskor azt tartja szem előtt, hogy az előadás „ne bedöngölje a nézőt”, hanem a hatására azt mondja: „Hazamegyek, megsimogatom a feleségemet...” Az intim gesztust a mellette ülő Schilling Árpádon szemléltette, de azonnal bocsánatot kért. Schilling megjegyezte: „Aktuális téma.”

A vitavezető elterelte a szót, s inkább Spiró Györgynek egy tévébeszélgetésben elhangzott kijelentését citálta: gyáva a magyar színház, kortárs szerzők helyett kanonizált klasszikusokat, Shakespeare-t, Csehovot játszik, és nem foglalkozik a kortárs magyar valósággal. „Mi a valóság?” – tette fel a kérdést Vidnyánszky. Majd váratlanul bevallotta: „Nekem az én életem nagy valósága, hogy fel tudom-e oldani az akaratomat egy magasabb akaratban. Szabadságra tudok-e lelni ebben? Ez sokkal jobban izgat, mint bármilyen valóság.” Később hozzátette, az foglalkoztatja, „hogyan tudom a magam gőgjét feloldani”.

Erre aztán felhorgadt Schilling Árpád: „Azt gondolom, nemcsak magasabb valóságokkal foglalkozik Vidnyánszky Attila. Mert olyan hatalom van a kezében, amellyel eldöntheti, hogy mit lehet és mit nem lehet.” A Nemzeti Színház igazgatója, mintha várta volna a végszót, kész volt a riposzttal: „Azért mondod ezt, mert meg kell felelned azoknak, akiktől pénzt kapsz azért, hogy pártot csinálj, és folyamatosan provokálj.” Majd a nagy békítő szerepében kijelentette: „Olyan helyzetnek kellene előállnia, hogy kezdjünk meg egy párbeszédet.”

Ez elég volt arra, hogy Ascher is kiakadjon. Felidézte: néhány nappal korábban a Vidnyánszky elnökölte Magyar Teátrumi Társaság ötéves stratégiai tervet fogadott el arról, hogy mélységesen elavult a színművészeti egyetem oktatási rendszere, és most már döntést kell hozni. Nem kellett hozzá egy hét, s Kerényi jelentkezett, hogy ellenegyetemet kell alapítani. „Eközben te a saját sebeddel és gőgöddel vagy elfoglalva” – fordult Ascher Vidnyánszkyhoz, akit hatalmi centrumnak nevezett. Számon kérte, hogy nem határolódtak el Kerényi ordenáré szavaitól, és hogy Vidnyánszky – Kerényivel összhangban – mindig a „mi és ti” beszédmódot követi, és a színházi világban arra használja teljhatalmát, hogy egykori vélt vagy valós sérelmeiért elégtételt vegyen.

Ekkor némiképp elszabadultak az indulatok. E sorok szerzője korábban azt hitte, az uralkodó hatalom kiszolgálását küldetésnek tekintő, pénzzel kibélelt, hatalommal felruházott színházi ember számára legnagyobb sértés, ha sértett embernek nevezik. Vidnyánszky nemcsak tudatában van annak, hogy sértettségébe kapaszkodó, gőgös ember, de több száz néző előtt nyilvánosan ígéretet is tett arra: harminc évre visszamenőleg tételesen fogja összeírni, ki mit mondott, nyilatkozott. Mindez fenyegetés egy olyan embertől, aki maga írja át a színházi törvényt, és meghatározhatja azt is, hogy például az általa amatőrnek tartott független társulatok elől elzárják a pénzcsapot.

Oberfrank Pál még próbálta előadni a nagy békítőt. Kijelentette: „A függetlenek finanszírozási helyzetét újra végig kellene gondolni.” Sajátos helyzetértékelést adott: „Most kegyelmi állapot van, mindenkinek le kell ülnie egy asztalhoz.” Ascher szerint viszont az lenne kegyelmi állapot, ha lenne néhány minimum, amelyben mindenki egyetért. Ha például Alföldi Róbertet lebuzizza a „tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott”, akkor nem maradhat a helyén, és esetleg a Magyar Teátrumi Társaságnak sem kellene sunnyognia. Ascher szerint Kerényi ezúttal nyíltan uszított.

Vidnyánszky végül – prés alatt – nyögvenyelősen kimondta: nemcsak stílusában, de tartalmában sem ért egyet Kerényi kijelentésével. A közönség viszont azzal a belátással távozott, hogy a magyar színházi életet mesterségesen kettéosztó, sértettségalapú, „mindent nekünk, semmit nektek” politika egyelőre kimozdíthatatlan a maga vájta kerékvágásból.