Vendelinek nyomában
Tévedtem. Azzal a jóleső érzéssel készülődtem ugyanis az Óbudai Múzeum Isten veletek, ti boldog Vendelinek – avagy az óbudai vendéglátás aranykora című kiállítására, hogy végre hiteles helyen szentelnek önálló tárlatot a vendéglátás titkos mecénásainak, az íróink sokasága által megírt pincéreknek. Figyelmetlenségemben nem a Krúdy-novella vendelinsége ugrott be, hanem Huszárik filmjének pincéralakja.
Ennyit személyes hibámról.
Mert az óbudai vendéglátás legjobb éveivel foglalkozó kiállítással amúgy nincs semmi baj. Mindent megtudunk belőle a helyet felvirágoztató szőlőművelésről és borászatról, a magyar, német, tót és zsidó betelepülőkkel röpke fél évszázad alatt a háromszorosára gyarapodó településről, amit eddig is tudtunk. Meg arról is, hogy a házaknál elvitelre mért bor mellé előbb némi házi koszt, idővel pedig bővülő kínálatú konyha és zene is társult.
S tartott ez mindaddig, amíg a filoxéra és lopakodó tettestársa, a gyilkos peronoszpóra tönkre nem tette a szőlőskerteket, hogy pusztításuk után már csak az idill maradjon. Meg a sokféle bor, amelyekből özv. Steinfeld Gyuláné egymaga tízfélét mért. De ez sem tartott soká, mert Óbuda kockás terítős, citerás, gitáros, sramlis, krúdys, kvaterkázós, kártyázós, egyleti vigalmas világát elsöpörte az 1947-es államosítás, s jött a gyorskiszolgáló éttermek, népbüfék, a bordázott üvegpoharak, az alumíniumtálcák kora. Utcákat, kocsmákat, kisvendéglőket dózerolt el a komcsi megtorlás, hogy aljas módon lakások ezreit építse fel helyükön.
A kiállítás mindössze két szoba. Látható itt pár üveg savanyúság (nem vecsési, házi), néhány zománctábla (Kőbányáról Dreher is), egy megterített asztal (tányérral a régi Siposból), egy kopott tálaló, kiszolgált tűzhely (műkorommal) és számszaki hiba a tablón, de pincérsors egy mukk se.
Ha akadna három szabad órájuk a héten, javaslom, olvassanak Krúdyt.
