Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan

A huszadik század nagy felfedezése volt, hogy az embergyerek hamarabb serdül, gyorsabban lesz felnőtt, mint a korábbi generációk. Az akceleráció előbbre hozta a pályaválasztástól a nemi életig terjedő problémákat mind.

Napjainkban mintha mindez megfordult volna: elhúzódó gyerekkor, szülőkre hagyatkozó félkész felnőttek, a munkanélküliség mocsarában bizonytalankodó majdnem harmincasok, a feleslegesek generációja tétovázik előttünk. A felnőni nem akaróktól (nem tudóktól), e történet hőseitől csupán „lassított futásokra” telik. Nincs saját történetük, ami űzze őket, nincs sztori, nincs mese az „így jöttem” mögött. Győz a körülmények hatalma. Győz az „itt tartunk” tespedő melankóliája, közérzete.

A Van valami... a „romkocsmákban tenyésző felesleges bölcsészek” vert hadait és merő, vak reményeit, kudarcait mutatja. A mindennapi buktákon az sem segít, hogy – ha úgy hozza a részeg pillanat – közülük egyesek akár Cabo da Rocáig, Portugália és Európa legnyugatibb szirtfokáig is szaladhatnak önkereső próbálkozásaik során. Az „így jöttem” összevegyül az így mentem el tányért mosogatni vakmerő reménytelenségeivel.

Ettől a távlattalanságtól persze nem csak ez az elveszett generáció szenved. Szélesebb körben sújt és borítja be a hazai tájat a társadalmi punnyadtság letargiája. A megoldások keresése helyett az elfogadhatatlan, gépies mantra a munkaközvetítő hivatalban. Ebbe a lapos, kínlódó világba teremt mesésen szép pillanatokat a megsokszorozott piros kabátos lány körmenete, a kivilágított Budapest originális látványa, a film rendkívül szellemes és egyedi térkezelése, a záró képsorban hőseink allegorikus futása.

Tehetséges film.

(Írta, rendezte és fényképezte Reisz Gábor.)

Bölcs István