Van, mikor kettőnek látom magam

- Azt mondja, hogy Darvas Ivánnal kötött házassága partnerszerelemként kezdődött. Gyakori az ilyesmi?

– Gyakori, hogyne. Hát borzasztó varázsa van annak... Hogy lehet erről beszélni?... Nem tudom. Gondoljon Rómeóra és Júliára, gondoljon arra, hogy meghalnak egymásért. És tudja, minél jobb színészek, annál jobban beleélik magukat, és minél jobban beleélik magukat, annál jobban visszahat az egész a privát életükre is. Énrajtam azelőtt drága jó anyósom mindig észrevette, hogy körülbelül milyen darabot próbálok. Igen. Azt mondta egyszer nekem: te most valami olyan erőszakos, katonás figurát játszol, nem igaz? Éppen egy nadrágszerepet játszottam, egy fiatal királyt Harsányi Zsolt XIV. René című darabjában, és a kis király állandóan parancsolt mindenkinek. Mondom, miből tetszett ezt észrevenni? Mert mostanában soha oda nem figyelsz a másik kívánságára, csak mondod a magadét, és újabban elvárod, hogy haptákban álljanak előtted. Szóval a szerep visszahat, borzasztóan visszahat a privát életre. És a színpadi, a darabbéli szerelmek is egész természetes, hogy lángra gyújtanak előbb-utóbb két fiatalt.

– Nagyon sok a színészházasság?

– Nagyon sok. Mert a partnerség az nagy varázs, az nagy csábítás.

– A színpadi partnerből valódi partner lesz?

– Igen. Aztán elválnak. Jön egy másik szerep, egy másik nővel. S ott tör ki a botrány! A mi szakmánkban a Rómeók és a Júliák először meghalnak egymásért, utána fölkelnek, leporolják magukat, és még sokszor fognak meghalni új Rómeókért és Júliákért lelkesedve.

– Hány évesen játszotta a Júliát?

– 41 évesen.

– Ha valaki 41 évesen eljátszhatja a 14 éves Júliát, akkor eljátszhatja a 90 éves matrónát is – mint ahogy el is játszotta –, viszont a színpadi és a privát konvenciók is ugye azt kívánják, hogy a férfi legyen az idősebb.

– Igen.

– És nyilván játszott nemegyszer olyan partnerrel, aki magánál fiatalabb vagy jóval fiatalabb volt.

– Igen, igen.

– Ez nem zavarta?

– Darvas is 11 évvel fiatalabb nálam. Hát hogy lenne zavaró, ha még el tudom hitetni, hogy annyi idős vagyok, ahány éves nőt játszom? Persze az is fontos, hogy én magam hinni tudjak benne. Amit én magamról el tudok magamnak hitetni, azt a közönség is elhiszi. Én tényleg átélem, tényleg elhiszem, hogy én most ez és ez vagyok, hogy én most 92 éves vagyok, most 16 éves vagyok, mert én érzem belül a matrónának és annak a nagyon fiatal lánynak az egész világát. De az én hitem mindenképpen kell ahhoz, hogy ezt odalent a nézőtéren is el tudjam hitetni, el tudjam fogadtatni.

– És az is fontos, hogy a színész alapkaraktere ne legyen nagyon különböző a játszott karakternél?

– Persze. Az embernek az alaptermészete mindig benne van a szerepben, és ha nincs benne, akkor baj van a szereposztással. Volt két-három olyan szerep az életemben, ahol nem úgy voltam rossz, hogy a közönség azt mondta, hogy hú, de rossz ez a Tolnay – talán nem is nagyon vették észre –, de én tudom, hogy nagyon rossz voltam. És tudja, miért? Mert ezek olyan mesefigurák voltak, mint a gonosz királyné meg a jó királyné. Ezeket a direkt szerepeket én nem tudom eljátszani, mert én csak embert tudok játszani. Én hiszek abban, hogy a rablógyilkos is „emberből van”. Azt nem hiszem, hogy fölkel reggel, és gyilkos. Nem hiszem.

– Azért mégsem lehet véletlen, hogy olyan nagyon gyakran nem osztottak magára gonosz figurát, intrikus szerepet.

– Nem, valóban nem. Bizonyára azért, mert az alapkarakterem nem nagyon változott az évek során.

– Szerintem változott.

– Miből gondolja?

– Mondok egy példát. Láttam elég sok filmet Págerrel, a nemrég készült filmeket és a régi filmjeit is. És tudja, az öreg Págerből vissza lehetett következtetni a fiatalra. De a... a maga filmjeit nézve...

– Az öreg Tolnayból nem lehet visszakövetkeztetni a fiatal Tolnayra?

– Nem lehet. Nem haragszik meg érte?

– Miért nem lehet?

– Egyszerűen nem lehet. Nézem a régi, a „békebeli” filmjeit, és azt mondom: ő a Tolnay? Nem akarom elhinni...

– Nem értem, olyan csúnya vagyok most, és olyan szép voltam akkor? Vagy miért?

– Dehogyis! A játékáról van szó. A régi filmjeiben is helyes, kedves, tehetséges, de hiányzik az az elhitető erő, meggyőző erő, amit a későbbi színpadi és filmbéli alakításaiból láttam.

– Hát én az ellenkezőt is hallottam már. Hogy nézem a tévében a művésznő régi filmjeit, és az az érzésem, hogy már akkor az volt, aki aztán... Egyik válaszom erre, hogy mindenféle vélemény van. A másik válaszom már elhangzott. Hogy én ’45 előtt nem voltam igazán érett színész, és ’45-ig énvelem csak ezeket a kis aranyos vígjátéki úri kislányokat, naivákat játszatták. Ilyen darabok is mentek, és természetesen ott volt „ez az aranyos kis Tolnay”, neki az ilyen hercig szerepek nagyon jól álltak. És ’45 után indult el tulajdonképpen az én komoly színészi pályám. Mert akkor jöttek a jelentős darabok, az igazi, nagy szerepek: a Kaméliás hölgy, a Nóra... Nem sorolom végig, ne ijedjen meg!

– És abban az időben, amikor a színház a napi politika szolgálatában állt, akkor magával mit játszattak?

– Szurov, Gurov, Murov, mit tudom én. Akkor olyan írók bukkantak fel, akikről addig – és megvallom: utána se – nem hallottunk semmit.

– Mégis, valami emlékezetes alakításra talán érdemes lenne...

– Emlékezetes alakítás? Ezekben a darabokban? Viccel? Mindig én voltam a komszomolka, szaladgáltam a pályaudvar díszletben piros tárcsával, és állandóan lelepleztem a szabotálót, aki a Darvas Iván volt. Állandóan azt mondtam – érdekes, hogy erre a szövegre még ma is emlékszem –: „Mert Prutyilin elvtárs nem indította el a vonatot!”

– Miről szólt a darab?

– Arról, hogy Moszkva és Szibéria között valaki szabotál, és emiatt elviszik ugyan a gabonát, de nem jön vissza az üres vagon. Én voltam az állomásfőnökségnek a komszomolvezetője, a kis Maruszja, a pozitív kislány, és Darvas volt a negatív figura. Nagy szerelemben voltunk, s mentünk haza, és nem szólt egy szót sem hozzám. Mi bajod van, megbántottak? – kérdeztem. Erre ő: Ne nézz így rám máskor a színpadon, én inkább elindítom a vonatot... Nem lehet, Iván, tudod, hogy a színfal mögött ott van a párttitkár, és néz engem. És ha nem eléggé gyűlöllek, akkor kikapok, hogy a komszomol nem volt máma elég szigorú az ellenséghez... Furcsa, nem? Hát mit csináljak? Ilyen élményeim vannak. Aztán olyan is, hogy játszottunk egy másik hasonlóan „nagyszabású vonatdarabot”, és a próbák előtt kivittek minket reggel 8-kor a Keleti pályaudvarnak a mozdonyszereldéjébe.

– És?

– És semmi. Néztük a mozdonykerekeket, hogy érezzük a helyszínt, az eredeti levegőt. Másképp játsszuk a vasutast, ugye, ha előtte jól megnézzük a mozdonykerekeket. Nahát, nagy dolgok voltak azok. „Szép idők.” Hát kiderült, hogy ezt úgy hívják: proletkult.

– Ezt ki mondta?

– Az igazgató. Tudja, milyen ember volt?

– Képzelem...

– Azt maga, Ákos, nem tudja elképzelni... Reggel berendelt bennünket 9-re 10 órás próba előtt...

– Kiket? Az egész társulatot?

– Nem mindenkit, dehogy. Az összes polgári rothadt színészt: Gombaszögi Ellát, Urayt, Daykát, Darvast, Tolnayt, Rozsos Pistát – soroljam? Hát a volt rendszer rothadt polgári színészeit, akik voltunk, szóval berendelt minket az igazgatónk, és azt mondta, hogy helyzetgyakorlat lesz. Uraynak már ment föl a lila – a Daykával beosztottuk, hogy aznap ki ugrik a szájára –, és már kezdte, hogy „elmész az any...!” Margit! – kiáltottam, és Dayka reflexmozdulattal tapasztotta tenyerét Uray szájára. Na, szóval helyzetgyakorlat. Üljenek körbe – mondta az igazgatónk. Körbeültünk. Ő Margithoz fordult: Dayka művésznő, maga most anya, kisgyerek van a karján, várja a férjét, kihajol az ablakon, a férjét lesi, férj nem jön, kiesik a gyerek, tessék. Margit csodálkozik: mi?! Mondom! Maga anya, kisgyerek karján, várja a férjét, ablakon kinéz, kiesik a gyerek, tessék. Margit kétségbeesetten ránk nézett. Mondom neki: csináld, csináld. Azt mondja: mit csináljak? Hát mondom, ess össze, vagy valami... Hát az valami borzasztó volt. És a vége mindig az lett, hogy szegény Dayka nagy röhögőgörcsöt kapott. De olyat, hogy ki kellett őt vinni. Illetve az igazgató visított: Margit kimegy! Utána meg ilyeneket ordított: Maguk szabotálnak, én följelentem az egész társulatot! Volt egy kis csönd, aztán támadt egy újabb ötlete: Na, álljanak szépen körbe! És elővett egy olyan csapót, amilyennel a tornatanárok szoktak csapkodni. Most majd megnézem, hogy milyen ritmusérzékük van! Körbeálltunk – szegény Uray, hát azt hiszem, itt kezdődött a betegsége –, és akkor elkezdte, hogy egy-kettő, egy-kettő, mi pedig mentünk, mint a hülyék, körbe. És akkor azt mondta: Vigyázzanak, mert váltok! És váltott, hogy egy-két-há, egy-két-há, egy-két-há. Hogy váltani tudunk-e. Hát ez is ez a korszak volt. Még mit meséljek?

– Ez egyfelől szinte hihetetlen, másfelől nagyon mulatságos, de legfőképpen: rettenetesen szomorú.

– Szomorú, igen. De túl vagyunk rajta, hála istennek... Bocsánat. Tudja, még nem múlt el...

– Értem, „elvtársnő”, értem.

– Igaz, ma már aziránt sem érdeklődik senki, hogy elmúlt-e már... És ez jó. Nagyon jó.

– Érdeklődött valamikor is a közélet kérdései iránt?

– Nem, soha. Illetve... Nem kell érdeklődni, annyira benne él az ember – újság, tévé, rádió, minden ordítja –, hogy senki nem tudja kivonni magát a közéletből. Én sem. De mélyebben nem foglalkozom vele.

– A sikerek soha nem kerülték el, és igazi megbecsülésben is mindig volt része, mert – hogy mondjam? – eléggé elöl állt, amikor kitüntetéseket osztottak...

– Igen. Nem tudom, hogy történt. A gondviselés? Vagy az, hogy a zárdában imádkoztak értem? Mit gondol?

– Azt gondolom, hogy Klárika elég jóban lehet önmagával.

– Igaza van. Az mindig nagyon rossz, ha az ember önmagára haragszik, az rettenetes.

– Valakitől azt hallottam, hogy nagyon magányos. Másoktól azt hallottam, hogy ez csak látszat: jól bírja az egyedüllétet, jól el tudja foglalni magát.

– Nézze, az, hogy egyedül van valaki, vagy magányosnak érzi magát, az két dolog. Van, aki egyedül van, és egyébként nagyon jól érzi magát, nem hiányzik neki senki. És van, aki társaságban, emberek között van, és rettenetesen magányos.

– És magával ez hogy van?

– Én általában társaságban vagyok magányos. Otthon nem. Valóban jól el tudom foglalni magam. Főleg az olvasással. Könyvek nélkül nem ér semmit az élet. A könyvek olyanok, hogy ennyi barátot nem is lehetne tartani. Mert a Thomas Manntól az Agatha Christie-ig vagy a Rejtő Jenőig mindenféle hangulathoz ki lehet húzni egy könyvet. Vagy ha mesére vágyom, akkor kihúzok egy Jókait, és A lőcsei fehér asszonyt elkezdem olvasni, és azt mondom: gyere, öreg, mesélj nekem! Hát hol mesélnek máma nekem ilyen szépet társaságban? A televízióval meg úgy vagyok, hogy eleinte én is sokat néztem, de bevallom, hogy most már nem. Felnőtt lettem, megnézem a műsorújságban, van-e valami érdekes délután – mert akkor vannak az igazán érdekes dolgok, a természetfilmek, az Afrika állatvilága, a tenger alatti világ, hát ezek gyönyörűek –, de aztán jönnek a hülye esti vígjátékok, azt már nem nézem meg.

– Egyszer valamelyik újságban azt nyilatkozta, hogy szívesen néz tévét, sőt úgy szokott tévét nézni, hogy időnként felesel annak, aki a tévében beszél.

– Magának is, Ákos, nagyon valószínű.

– Lehet, hogy már beszélgettünk így egymással?

– Lehet.

– Hogy maga mondta, én meg nem hallottam?

– Talán jobb is, hogy nem hallotta... Talán azt hallhatta volna, hogy mondd csak, papa, a magadét, jól van, fontoskodjatok még egy kicsikét, jól van, úgyis mindjárt vége a műsornak... Egyébként minden egyedül élő ember egyszer csak ráébred, hogy hangosan beszél. Sőt! Én például magammal is szoktam, hogy na, Klári, ez most már azért túlzás: ez hányadik cigarettád?! Állítólag ez már skizofrénia. Lehetséges. De én tudok róla, hogy beszélek. Gondolom, ha valaki nem tudja, hogy beszél, ott már baj van. Én tudom. Még tudom...

– Tudja, Klárikám, ha hinnék a maga skizofréniájában, akkor is azt mondanám, hogy egyik Klári aranyosabb, mint a másik.

– Köszönöm. Ez szép volt. Különben én már váltam ketté színpadon, és néztem a Tolnayt. Nagyon meg voltam akkor ijedve.

– Hogyhogy?

– Hát nem tudom, itt állt mellettem a másik Tolnay. Mint Karinthynál az Én és az énke. Tudja, amikor egyszer csak megjelenik énke a temetésen, és olyanokat sugdos, hogy muszáj röhögni. Hát valahogy így volt velem is. Ott állt mellettem a másik, és azt mondta, hogy nahát, ez borzasztó, micsoda gyönge dolog ez, Klári! De a következő pillanatban már nem volt ott. Szóval kivetítettem magamból azt a véleményt, hogy rém rossz, amit csinálok. És kettőben láttam magamat.

– Nem lehet, hogy ez a kettősség vagy ez a furcsa kettős látás attól van – már bocsánatot kérek, hogy szemébe mondom –, hogy maga egy nagy színésznő, de – ismét elnézést kérek – közben egy nagy antiprimadonna?

– Igen, az is lehet. Csak az antiprimadonnát Rózsinak hívják...

– Hiszen ezzel kezdtük! És ha így van, akkor máris megfejtettük a maga „skizofréniáját”: amikor hirtelen ott állt maga mellett a másik Tolnay, akkor tulajdonképpen a Rózsi nézte a Klárit.

– A Rózsi nézte a Klárit, s azt mondta: öregem, nem ezért lettél színésznő. Igen, így van!

– És Klári időnként szeretne Rózsi lenni?

– Igen. Szeretne. Bizony szeretne...

– Köszönöm az interjút, Klárikám. És... igen. És adja át kézcsókjaimat Rózsikának is...