Vakranditól Vukig – Ha nincs a cigánykaraván, Dargay Attila sincs
− Mit szeretnél, aranyos? − kérdezi Henrik Irén a fotósunktól.
Ő azt feleli, már fotózná Irént, Dargay Attila özvegyét, de nem akar tiszteletlen lenni. Tarlós István főpolgármester éppen megnyitja az állatkert mellett felépített játszóparkot, a Holnemvolt Várat. Szamár röhög a háta mögött, Tarlós ezt helyeslésnek veszi, a politikusi kar is nevet az állattal. Irén mosolyog, vagányul int, menjünk. Követjük, otthagyunk csapot-papot. Meg Pogány Juditot − ő volt Vuk hangja −, az imént még Irénnel puszizkodott, no meg Wolf Katit, aki kisgyerekként egy CD-n adta elő a sorozat főcímdalát. (A filmben Maros Gábor színész énekelte ugyanezt.)
Meglódulunk a kisvasút, a forgó hordó, az állatsimogató mellett a Hetedhét Palota felé. A hatalmas épületben interaktív játékok sora várja majd a gyerekeket, az egyik szinten ott van Vuk, Karak, Sut, a kivetítőn Tás, a kacsa repked, a Fekete István regényéből készült rajzfilm hősei.
− Nem baj, hogy letegeztelek? − kérdezi Irén. − Tegezz te is!
− Hogy vannak a cinkéid? − kérdezem.
Budai lakásának udvarára hazajárnak kalácsmorzsára, finom magokra a kismadarak.
− Jól vannak a gyermekeim − nevet.
Neki nem született gyereke. Busójáráson vásárolt kereplővel védi a cinkéit a dolmányos varjútól.
− Az egy gyilkos − mondja.
Felérünk az emeletre. Mutatja a hatalmas műanyag rókát, amelynek elkészítésébe őt is bevonták, elküldték neki a tervrajzokat. Egész jól sikerült, nézi büszkén. A készítők ügyeltek arra is, hogy a figurán ne legyen éles felület, nehogy megsebezze a gyerekeket. Irén talált a tervekben hibákat, és módosításokat javasolt. Ismerte Vukot jól, hiszen ő volt az operatőre a filmnek, na meg a Szaffinak, a Lúdas Matyinak, a Jankovics Marcell rendezte János vitéznek, meg a Nepp József-féle Gusztávnak. És még számos más rajzfilmnek.
Zuglóban nőtt fel, a Keleti pályaudvartól nem messze laktak egy körfolyosós bérházban. Édesanyja háztartásbeli volt, édesapja rövidáru-kereskedő. Van egy nővére, aki ma Kanadában él, és pszichológus, meg volt egy Pityuka nevű papagájuk. Pityuka, de aranyos vagyok, mondogatta mindig a madár. Anyja sokszor kiengedte a kalitkából, míg egy nap nyitva felejtették a bejárati ajtó feletti ablakot, és a papagáj felfedezett magának egy másik világot.
− Jó volt ott élni − mondja Irén, még a világháború is játék volt nekik, gyerekeknek. Házukban a pincéket is kör alakban rendezték el, jókat lehetett ott kergetőzni. Ráadásul két bérház pincéje összeért, ha lementél a 12-es ház pincéjébe, feljöhettél a 14-es lépcsőjén. A harmadik emeleten lakott a postás, egyszer megszólaltak a szirénák, ő elindult lefelé a pincébe, mire a bomba telibe találta a cselédlépcsőt, és a kövekkel együtt a férfi a mélybe zuhant. Túlélte. Utána a gyerekek repülő postásnak csúfolták.
Irén édesanyját régen felkarolta egy katolikus pap, biztatta a tanulásra. Talán ezért volt annyira lelkes, amikor a Knézich utcában talált egy lányának való katolikus iskolát. Az volt a bökkenő, hogy ekkor már csak egy év választotta el Irént az érettségitől a Varga Katalin Gimnáziumban. Irén az anyja biztatására azért felkereste a másik iskola igazgatóját, az kikérdezte a vagány kislányt, még Bachot is játszatott vele a zongorán, és felvette. Érettségi után azonban nem sikerült a felvételije az orvosira, így színházi közönségszervezőnek állt.
Sógora, aki szinkronrendező volt, egy nap megkérdezte tőle, van-e barátja, mert neki van egy rajzfilmes munkatársa, akinek szívesen bemutatná. Vakrandi volt a javából. Aznap Irén a domonkosoknál volt kóruspróbán a barátaival, utána szokásukhoz híven beültek a Stefánia úti cukrászdába.
Egyik barátnőjének eszébe jutott a randi: „Neked nem kéne már az Apostolok étteremben lenned?”
Gyorsan kerítettek két fehér masnit, csináltak copfot a hajába, belekötötték a szalagokat, és Irén felszállt a 7-es buszra, az étterem előtt tette le. Villant is a sógora szeme, amikor belépett az ajtón. Az idegen férfi háttal ült, de azonnal felpattant, amint melléjük ért. Bemutatkozott: „Dargay Attila vagyok.” Megvárt? – kérdezte pimaszul Irén. - Gondoltam, megnézem, ki az a nő, aki az első randijáról másfél órát késik - válaszolta mosolyogva a férfi. Nemsokára összeházasodtak, ötvenkét és fél évig éltek boldog házasságban. Irén a Pannónia Filmstúdióba is Dargay révén került. 1956-ban, 19 évesen kifestőként kezdte, de az a munka nem tetszett neki, operatőr lett, elvégezte a főiskolát is. Férje soha nem kivételezett vele.
Hogyan született az ötlet, hogy a Vuk regényből rajzfilm legyen? Irén azt meséli, férje már korábban is készített Vuk-képregényeket, de azokhoz nem olvasta el a regényt, csak Cs. Horváth Tibor szövegeit illusztrálta. Akkor az Adriára készültek nyaralni. Dargay Attila Jókai-regényeket pakolt az útra, de Nepp József biztatta, vigye magával Fekete István Vuk című regényét is. Dargaynak a nyaraláson annyira megtetszett a könyv, hogy amikor hazajöttek, rögtön megírta a rajzfilm szinopszisát. Imre István bábrendezőnek, műteremvezetőnek mutatta meg. Neki is tetszett az ötlet, és felhívta televíziós ismerősét. Azt a választ kapta, hogy csak sorozatban érdekli őket a film. Dargay mérges volt, ő egész estés rajzfilmet készített volna. Végül beleegyezett, és az évszakok alapján négy részre bontotta a sztorit. 1981-ben, húsvétkor vetítették az első részt, a másodikra már kiürültek az utcák. Hatalmas siker volt.
Matolcsy György, a mai jegybankelnök apja volt a Pannónia Filmstúdió akkori igazgatója. Behívatta Dargayt, Imre Istvánt, és rendelt tőlük egy mozifilmet a Vukból. Dargay kisebb infarktust kapott: ki vesz jegyet a moziban rá, ha már látta a tévében? Végül elkészült a film, és december 6-án óriás sikerrel mutatták be.
A másik népszerű film a Szaffi volt.
Kevesen tudják, hogy Dargay Attila a művel az apja életét megmentő cigánykaraván előtt tisztelgett.
A Szaffi Jókai Mór A cigánybáró című kisregényéből készült, egyik főhősét, Jónást cigányok nevelik fel, velük járja az országot. Dargay Bertalan, Attila apja az első világháborúban orosz hadifogságba esett. Többször megszökött, mindig elkapták. Végül sikerült elmenekülnie az üldözői elől, étlen-szomjan gyalogolt hazafelé, és egy árokparton félholtan rogyott össze. Arra járt egy cigánykaraván, felszedték, adtak neki enni, megitatták, lovat tettek alá, és magukkal vitték. Mondták neki, nemsokára Magyarország felé veszik az irányt. Nem így lett. Bertalan megelégelte a csavargást, otthagyta őket. Ismét elfogták az oroszok, de szerencséje volt, addigra már kezdték hazaengedni a hadifoglyokat, így ő is hazamehetett. Attila 1927-ben született, apja szívét megviselte a hadifogság, 1932-ben meghalt. De ha nincs a cigánykaraván, Dargay Attila sincs.
Anyai nagyapja is kalandos életet élt. Keresztesi Sándor ekhós szekéren, vándorszínészként járta a világot. Egy alkalommal a társaság elvetődött Pozsonyba, Vidlicska István hentes jöttükre kitakarította a pajtáját, berendezte színháznak, lányát, Mariskát pedig beültette az ajtóba. A nézőknek jegyár gyanánt neki kellett adniuk a tojást, a tyúkot, kolbászt. Persze Mariska és Sándor jóban lettek. Nagyon jóban. Amikor legközelebb ismét arra vetődött a színésztársulat, Sándort figyelmeztette a hentes: ideje elvennie a teherbe ejtett Mariskát. Sándor ezt becsülettel meg is tette, a házaspár Miskolcon telepedett le. Ott született meg Erzsébet lányuk, akit később a cigánykaraván által megmentett Bertalan vett el.
Szaffit tavaly decemberben a Filmarchívum digitalizálta, most a mozikban vetítik újra a színeiben felújított, eredetileg 1985-ben bemutatott filmet. Karácsonyra megjelent egy öt DVD-ből álló album, amely Dargay Attila összes filmjét tartalmazza. Henrik Irén vetítéssorozatokat szervez férjének filmjeiből azokban a mozikban, ahol a bemutatójuk volt. A rendezvényre meghívja a régi pannóniásokat is.
− Hiányzik Attila − mondja. Közben körülöttünk nagy a zsibongás. Utolért minket a megnyitóra érkezett had. Dargay Attila özvegye azt meséli, van otthon egy festőállványa. Arra tette ki kettejük fotóját. A képet unokatestvérének fia lőtte róluk a zánkai présházuk előtt. Szerettek oda járni. Attila ott is rajzolt, Irén meg addig levágta a füvet. A képen a férje a széken ül, ő hozzáhajtja a fejét. Ahogy meséli, párásodik a szeme. Hallgatunk.
− Gyerünk, együnk valamit! − töri meg a csendet, már mosolyog. − Itt valahol fogadás van!
Lesétálunk a lépcsőn. Szendvicsek az asztalokon.
− Kérsz töpörtyűt? − kérdezem.
− Persze!
Megyek, szerzek neki tányért. Leülünk, és teli szájjal beszélgetünk tovább.
