Utószezon
Noha a szerző már 1967-ben megírta ezt a könyvet, Párizsban is csak 1992-ben jelent meg, magyarul pedig egészen idáig kiadatlan volt. A késedelmes fogadtatásból is kikövetkeztethető: a kisregény nem tartozik Simone de Beauvoir főművei közé. Nem mérhető össze a Jó házból való úrilány emlékeivel, a Mandarinokkal, A kor hatalmával vagy A körülmények hatalmával. Talán maga az író sem volt igazán elégedett vele.
Pedig a történet ígéretes. Néhány hetes vakációra Moszkvába érkezik az idős francia tanár házaspár. A férfinak az első feleségétől született lánya itt él, ő a cicerone és a tolmács. Ám apa és lánya látható összetartozása ingerültséget kelt Nicole-ban, a második feleségben. A feszültség félreértést szül, amelyre majdnem rámegy André és Nicole közös élete. Az idegenben való alkalmazkodás megpróbáltatásait, az öregedés és a perspektívátlanság gondjait súlyosbítja a férfi politikai csalódása a szovjetunióbeli tapasztalatok nyomán és a nő kudarcos mérlege: vajon mit tehet meg egy asszony, aki „a második nem” egyenjogúságra vágyó képviselője. A kis „félreértés” sérelme egyre dagad, és végül valamiféle általános szorongássá nő, az elmúlás fenyegető rémévé.
A modellül szolgáló párban nem nehéz felismerni Sartre és Simone de Beauvoir alakjait, akik többször jártak Moszkvában, és akiknek akkori szociális felfogását tükrözi a könyv. A szerkezet kontrapunktos: az egyik fejezet mindig André szempontjaival ismertet meg bennünket, a következő mindig Nicole-éival. És mert az aspektusok eltérnek, érik egy kiábrándító félreértés...
(Simone de Beavoir: Félreértés Moszkvában. Fordította: Takács M. József. Jaffa Kiadó.)
Erdélyi S. Gábor
