Túlélési gyakorlatok
A színházak november 11-től nem játszhatnak. Mégsem kapnak olyan kárpótlást, mint a vendéglősök, szállodások. A szűnni nem akaró kultúrharc közepette a teátrumok és a művészek túlélési gyakorlatokat folytatnak. Igyekeznek a jég hátán is megélni. A mindinkább elfogyó levegőből lélegzethez jutni. Tevékenységi formákat kitalálni, hogy munkához juthassanak a színészek, és nem utolsósorban, ezért még fizetni is lehessen nekik. Akik állásban vannak – ha nincs is plusz felléptidíj –, azoknak dukál a havi betevőre való. A többiek esetleg éhkoppon tengődnek, vagy a tartalékaikat élik fel. Hakni nincs, egy-két szappanopera, le-leállva, de azért forog, a szinkronstúdiók jelentős része működik, utolsó szalmaszálként.
Először március 11-én csapott be a mennykő. Akkor hirdették ki, hogy a színházakban másnaptól mindössze százan lehetnek egy légtérben. Aznap a Budapesti Operettszínház Kálmán Imre Termébe voltam hivatalos a Tajtékos dalok második szereposztásának bemutatójára. Boris Vian sanzonjai köré kerekítették a korán elhunyt, kajánul polgárpukkasztó író élettörténetét. Az előadás úgy kezdődik, hogy a színház előterébe, ahol még állunk, az utcáról nyitott koporsót tolnak be, benne a Viant alakító színésszel. Rossz előjel ez a veszélyhelyzet kihirdetésének napján. Színház és élet némiképp hideglelősen egybejátszik, ahogy a premierbanketten is. Próbált mindenki vidám lenni, de nehéz ez úgy, hogy holnaptól már nem mehet, amit csak most mutattak be.
Másnap délelőtt felhív a Magyar Nemzeti Cirkusz igazgatója, ifj. Richter József, nem bírják ki, hogy ne tartsák meg a premiert, ha százan lehetünk ott, akkor annyian – elmennék-e? Naná, hogy… Különös élmény:
a több mint ezer embert befogadni képes sátorban alig lézengünk a tényleg világszínvonalú produkciót nézve.
Három szám kapott első, és egy második díjat a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválon. Sok artista persze külföldről érkezett, itt is maradtak egy ideig, hogy tán néhány hét múlva fölléphetnek. De ezt a remek műsort – úgy, ahogy mi igen kevesen –, soha senki nem láthatta többé, pedig októberig ment volna.
Ókovács Szilveszternek, a Magyar Állami Operaház főigazgatójának például nyolcféle terve volt arra, hogy attól függően, mikortól lehet játszani, hogyan és mit ad majd, hogy nyújtja ki az évadot akár nyár közepééig. Sajnos ezek közül a variációk közül egyikre sem volt szükség. Sokan próbálkoztak internetes vers és novella mondással, előadások közvetítésével, ezeknek volt, és jelenleg is van elég szép számú közönsége. Hozzá is járulhatnak új formák kialakulásához. De azért semmi nem pótolja a közönséggel való tényleges együttlétet. A szakma tagjai közül mind többen lettek depressziósak. Jó néhányan túl voltak már egy decemberi nagy tüntetésen, a sebtében átnyomott színházi törvény ellen, aminek „áldásos” következményeit a legutóbbi vidéki direktor választásokon is láthattuk. Erre kapták nyakukba a kényszerű színházbezárásokat, a totális bizonytalanságot. Majd megélhették a részleges feltámadást. Először a Miskolci Nemzeti Színház éledt, annyira, hogy a Francia rúdugrás című Mohácsi István bohózat, amit Mohácsi János rendezett, állítólag Európa első színházi bemutatója volt az első járványhullám csitultával. Akik együtt érkeztek, azok is csak minden harmadik székre ülhettek, és még egy-egy sort is ki kellett hagyni. Alighanem ekkor mértek Magyarországon először lázat színházba lépés előtt. Pedig szabadtéri színházról volt szó. Úgy éreztem, feltétlenül ott a helyem a premieren. Láttam is belőle vagy 15 percet, de elmosta az eső. Másnap megtartották. Eredendően fedett volt a miskolci szabadtéri színház, csak amikor felújították, a tetőre nem maradt pénz.
A bohózatra már nem mentem vissza. De Béres Attila igazgatásával a miskolciak voltak az elsők abban is Magyarországon, hogy nyár közepén megnyitották a nagyszínpadot, Hunyady Sándor Feketeszárú cseresznye című darabját láthattuk, ami az utóbbi időszak egyik legjobb előadása. Arról regél, hogy a történelem hogyan gyalogol, tapos bele az emberek életébe, miként hoz létre sorsfordító pillanatokat, tesz próbára akaraterőt, erkölcsöt, tartást, humánumot, a kiélezett szituációkban az átlagosnál világosabban megmutatva, kiben, mi lakozik.
Ekkor már lehetett egymás mellett ülni, maszkot sem volt kötelező viselni.
Igazi színházi ünnep volt ez, amit szüntelen, álló vastapssal, jókora ovációval fejeztünk be, az igencsak megizmosodott társulat, Szőcs Artur elsőrangú rendezése tiszteletére. Szőcs pályázott Egerbe direktornak, meg is szavazta az önkormányzat, de a minisztérium kikötötte: ha ő lesz, nem ad pénzt jövőre, sőt az idei támogatást is visszakéri, így aztán szégyenszemre mégsem ő lett.
III. Richárd betiltvaA teljes színházi zárlat után az első budapesti premier a Falunap a Gellérthegyen volt. Délután kezdődött, bebarangoltuk a hegyet, meg-megálltunk egy-egy jelenet kedvéért, de mialatt vándoroltunk, akkor is történt egy és más. Azt játszottuk, hogy mi, a közönség, buszos kirándulás keretében, falunapra érkeztünk egy mélyszegénységben élő községbe. A polgármester, mint a vízfolyás úgy hazudik nekünk, letagadja a problémákat, igencsak fényezi a helyzetet. Közben pedig látjuk, amit látunk: a pattanásig feszülő indulat egészen odáig fokozódik, hogy egy nyílt színen elkövetett gyilkosságot is végig kell néznünk. A Független Színház csapata, Balogh Rodrigo vezetésével, valódi mélyszegénységből érkező, erőteljes egyéniségű roma színészeket is foglalkoztat, ez még ütősebbé tette a produkciót, aminek szövegét a Junior Prima díjas Balogh írta, Durst Judit évtizedes kutatása által inspirálva.
Szerencsére, bár jelentős késéssel, feléledtek a szabadtéri színpadok, és több fesztivált is sikerült megmenteni. Bár Gyulán elmaradt a hagyományos Shakespeare Fesztivál, de az Erdélyi Héten ott lehettem. Ekkor már újra gyülekezni kezdtek a vészfellegek, a határon túlról érkezőknek ismét két negatív tesztre volt szükségük. Előfordult, hogy a tesztek árának leperkálása többe került, mint maga a produkció. Hasonló volt a helyzet Kisvárdán is, a főleg határon túli magyar teátrumokat felsorakoztató fesztivál átcsúszott júniusról augusztus végére. Itt például a Marosvásárhelyről érkező A nép ellensége egészen megrázó és nagyszerű élmény volt Keresztes Attila rendezésében. Az előadás azt taglalja, hogyan lehet teljesen kicsinálni azt, aki kiáll az igazságért, de ezzel szembe megy a fensőbbség akaratával.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói, tanárai ezt teszik. Őrizni akarják az intézmény autonómiáját. Módszeresen érvelnek, hogy mi nem jogszerű abban, amit csinálnak velük, miért nem fogadják el úgy az alapítványi formát, hogy nem marad döntési joga a szenátusnak, és hogy a kuratóriumban egyetlen ember sincs azok közül, akit ők javasoltak. Egyetemfoglalás, 15 ezer fős tüntetés, sztrájk. Energiát nem kímélve, hosszútávon kiállnak az igazukért. Ilyen mostanában nem volt, valami megmozdult, ez is szorosan hozzátartozik ehhez az évhez. És hozzátartoznak szerencsére jó, vagy akár egészen nagyszerű bemutatók.
A III. Richárd betiltva például a hatalom természetrajzáról fest lesújtó, mégis mulatságos képet,
Szikszai Rémusz rendezésében, a Szkénében. Az öreg hölgy látogatása a Vígben, Rudolf Péter rendezésében, érzékletesen megmutatja, hogyan hajlik a gerinc, ha azt jól megfizetik. Az Yvonne, a burgundi hercegnő, a Maladype Színház és Balázs Zoltán rendező jóvoltából izgalmas, improvizációkkal teli kísérlet: mi történik akkor, ha az aznapi közönség tagjai közül választják a címszereplőt. A Házassági leckék középhaladóknak 2, Puskás Tamás rendezésében, vérbeli szórakoztatás a Centrálban; Chaplin némafilmjének adaptációja, a Nagyvárosi fények a Játékszínben, Szente Vajk elgondolásai szerint, igazi bravúr…
De jó lenne a járványkrónika és az SZFE körüli méltatlan balhék helyett inkább ezekről a produkciókról aprólékosabban írni. De hát ez az év sajnos nem ezeket állította középpontba.
