Történelmi in flagrantik

A Radnótiban a Mozgófénykép megy, Nényei Pál első bemutatott darabja. A történet a magyar filmgyártás aranykorát idézi: Perczel Zita, Törzs Jenő, Jávor Pál, Kabos Gyula s maga Karády Katalin dalol és hódít a színen. A limonádénak tetsző vígjátékot többek között a Meseautóból és a Hyppolitból keverték. Van itt gazdag cégtulajdonos, szerelmes lány, gavallér álbajusszal, hosszú combú orfeumtáncosnő, kackiás nőcsábász, felszarvazott férj és mindentudó komornyik. Csak úgy peregnek az in flagrantik, dúl a félreértés, hamvad a cigarettavég, halálos a tavasz. A dátum 1944. március 19. Az utolsó jelenetek egyikében vitéz nagybányai szerepében Bálint András lovagol a színre fehér lovon. A kormányzónak Jávor szerényen megjegyzi, hogy valójában Sopronkőhidára viszik éppen, Karády a Gestapo fogságában, Kabos pedig származása miatt külföldre kényszerült, és már nem is él. Az édesbús nosztalgiázásba ciános mellékíz vegyül.

Göttinger Pállal, a darab rendezőjével az egyik próba után beszélgettem hideg narancslé mellett.

– A háborúval szinte egy időben készültek és mentek nálunk ezek a szirupos vígjátékok. Nem a valós kort mutatják be, hanem a gondolkodását. Az emberek arra szeretnek emlékezni, hogy Jávor Pál belenézett a mézeskalácsszívbe, vagy amint Karády vetkőzött. Az előadást fülbemászó slágerek, könnyed táncjelenetek teszik szórakoztatóvá, de összességében a darab nem más, mint egy keserű fintor a sokak által idillinek vélt Horthy-korszakról.

A rendezésre Bálint András kérte fel telefonon. A dráma papíron még nem volt teljesen kész, de ő nem sokat habozott, látatlanban vállalta a feladatot. Aztán az öröm mellett elfogta a szorongás is: vajon meg tud felelni az elvárásoknak? Még sosem rendezett a Radnótiban. Mint mondja, az egészen más, ha egy darabot maga választ, és az elejétől a megvalósulásig végigviszi. Ilyenkor nem aggódik, könnyen kockáztat. De az efféle munka kőszínházban ritka madár.

Göttinger Pál rendezéseinek nemcsak a fővárosban, de vidéken és a határon túl is több teátrumban tapsolhat a nagyérdemű. Barátságos ember, humorral s némi hiperaktivitással. A Telefondoktorban évek óta színészként láthatja a közönség. Alig vesz levegőt, úgy játssza végig Szabó Borbála egyszemélyes bohózatát. Általában telt ház van, potyog az ember könnye a nevetéstől.

Székely Gábor osztályában végzett 2007-ben. Társai közül akkor egyedül neki nem jutott kőszínház, diplomamunkáját a Merlinben készítette. Diploma utáni első rendezése (Dennis Kelly: Love and money) már bekerült a 2008-as POSZT versenyprogramjába. Ugyanebben az évben a Martin Crimp írásából készült a.N.N.a elhozta a legjobb rendezés díját az Alternatív Színházi Szemlén. 2011-ben Junior Prima-díjas.

Pedagógus szülők gyermeke: édesapja irodalomtanár, édesanyja angoltanár. Ükapja a gödöllői művésztelep szecessziós festője: Körösfői-Kriesch Aladár. A háborús időkben leégett a műterem, és az életmű nagy része is megsemmisült, de pár festmény az unokánál, Pál nagymamájánál maradt.

– A képek révén az egész család kötődött a festészethez és a művésztelephez, ráadásul mindenki szenvedélyesen zenélt. A szüleim kórusban ismerkedtek meg, a két húgom máig kórusban énekel, a bátyám zeneakadémista, zenetörténésznek készül. Családi összejöveteleken testvéreimmel kiadtuk a négy szólamot: volt szoprán, tenor, alt, basszus. Kisgyerekként furulyával kezdtem, majd csellóztam, gitároztam. A zenés darabok most is könnyen rám találnak. Aztán ott volt a Rádió Gyerekstúdiója. Szinte minden szombat délelőttöt a Bródy Sándor utcában töltöttem. Sok hangjáték készült akkoriban, és gyakran szerepelhettünk egy-egy mondattal, de akadt főszerep is. Olyan színészlegendákkal állhattam a mikrofon előtt, mint Tolnay Klári vagy Gábor Miklós. Még élt Szabó Éva néni, nagyon kedveltem a beszélgetős műsorait, amikor egy-egy témát élő adásban boncolgattunk. Később a ciszterciek Szent Imre Gimnáziumába jártam, de határozottan színész akartam lenni.

Elsőre felvették, ám rendező szakra. Kötelező asszisztensi gyakorlatát a Radnótin kívül Poznanban és Londonban töltötte. Lengyelországban angolul beszéltek, de magyar darabot, Spiró György Kvartettjét próbálták. A városban kilenc színház működött, köztük egy nagy musicalszínház és egy operaház. Amikor Pál ott járt, épp Verdi-hónap volt, naponta más operával.

Londonban töretlen hagyományok, megállapodott szabályok uralják a teátrumokat. Ugyanakkor tapasztalhatta azt is: nincs a rendszerben biztonság. Mert ha egy színész ötvenéves, akkor is castingolnia kell. Nálunk még hívják az embereket.

– Az angol színészeknek természetes a világ biztonsági háló nélkül, mert erre születtek. Nem csodálkoznak, ha lefut egy musical, és megszűnik a munkájuk. Kezdik az egészet elölről, vagy színházon kívül próbálnak szerencsét. Magyarországon eszébe sem jut senkinek, hogy beírja az önéletrajzába a színészképzést. Pedig ez nemcsak azt jelenti, hogy az illető művészlélek, hanem azt is, hogy átlagon felül terhelhető, magabiztosan kommunikál, gyors a megoldóképessége, vagy éppen jól tud nagyobb, összetettebb feladványokat fejben tartani. Ezek a készségek jól mutatnak egy pályázatban. Arról nem is beszélve, hogy a civil életben gyűjtött tapasztalatokat bele lehet építeni egy későbbi színházi munkába.

A kor és a hazai helyzet könyörtelen. A teátrumok eladósodnak, bezárnak, korosztálytól függetlenül egyre több színházi ember csúszik le a színpadról. Akad, akit kocsmában látni pultosként.

A hagyományos szamárlétra szerint először vidéki társulathoz kerül az ember. Itt hosszú éveket tölt el, amíg rendezővé válik, majd feljöhet bemutatkozni a fővárosba.

– Erről már régen nincs szó. Olyan pusztuláson ment át a szakma, amilyenre a tanáraink nem készíthettek fel. A végzős hallgatókat már nem szívja fel a pálya, semmilyen recept nem működik. Nagyon szerencsés csillagzat kell ahhoz, hogy valaki ki tudja választani azt az alkotóműhelyt, amelyikhez szívesen csatlakozna, és ahol munkát is kap. És most nem is a pénzen kesergek, hanem a tervezhetőségen. Mert például azt, hogy a jövő évadban mit lehet egyáltalán megcsinálni, vagy mi az, amiről le kell mondani, mert nem lesz rá pénz, még most sem lehet tudni. Papíron, bemutatószám szempontjából sokat rendeztem, ám az utóbbi években egyre kínkeservesebb egymás mögé szervezni a darabokat, hogy meglegyen a folytonosság. De makacs vagyok: én is rendezőként szeretnék megélni.

Göttinger szabadúszóként indult. Rendezett erdélyi független társulatoknál, majd itthoni független műhelyeknél, később kőszínházakban: Debrecen, Nyíregyháza, Bárka, s végül Kaposváron kapott szerződést. Az új évadtól a Pesti Magyar Színház tagja. Conor McPherson Tengeren című művét ő látta meg és hozta el Londonból a Józsefvárosba. Az ír darab szomorú meseszerűsége, alkoholista hősei kísértetiesen passzolnak a magyar valósághoz. Pál rádiós múltjához sem maradt hűtlen, több zenés és prózai hangjáték került ki kezei alól.

És egy másik élete, azaz egy rockzenekara is van: a Firkin. Kelta punk zenét játszik: énekel, időnként a húrokba csap, furulyázik.

Rendezőként keveset diktál, ritkán mondja meg előre, mit szeretne látni, inkább figyel, kommentál, ütközteti a szereplőket. A foglalkoztatottságnak ára van: keveset pihen, néha szeretne csak úgy nézelődni, kószálni a világban. Vagy munka helyett elolvasni egy regényt. Mert gyűlik a stressz az emberben, fel kell állni a bukásból is.

Az egykori budai fiú már Pesten lakik. A reggeli kávé és cigaretta, majd biciklivel indul a városba. Fejben már az új évadra készül.

A Nagymező utcai bisztróban alkonyodik, a narancslé elfogyott, Göttinger Pál idegesen dobol az ujjaival. Nem tagadja: feszült kissé az előadás miatt.