Tolnay örök
Most, hogy túl vagyunk a születésnapon, és egyik esemény ér a másikba (vetítések, emlékezések, a Bajor Gizi Színészmúzeumban időszaki kiállítás is, megosztva két másik, százesztendős örökifjú dívával, Dayka Margittal és Mészáros Ágival), gondoltam, megnézem, mit csináltak a mohoraiak az ünnep alkalmából.
Elvégre mégiscsak leghíresebb szülöttük kerek ünnepe ez.
Hát, nem vitték túlzásba. Áll persze a Tolnay Klári emlékmúzeum, egy bájos kis parasztház, benne rengeteg fénykép, számos színlap, néhány fontos színházi kellék, magánéleti ereklye a színésznő hagyatékából. Kicsit zsúfolt, kicsit esetleges, de nagyon szeretetteli. (Csak levett kalappal beszélhetek e múzeum létrehozójáról, fenntartójáról, aki magánerejéből gyűjtötte össze és tartja életben a házat, és akinek arra is van energiája, ereje, hogy időnként – mint most is, a kerek évforduló kapcsán – kiegészítse, megújítsa, felfrissítse a gyűjteményt: most például a centenáriumra kiadott emlékbélyeg nagyított változatának bemutatásával. És ugyanilyen tisztelet illeti a vendégeket nagy szeretettel és odaadással kalauzoló helyi mindenest, aki, jól látszik, hivatásként fogja fel a Tolnay-kultusz terjesztését, nem kötelező feladatnak.) A látogató tehát elégedetten távozhat, mindazonáltal némi hiányérzettel a szívében: úgy tetszik, mintha a szülőfalu nemigen venne tudomást nagy szülöttjéről. Igaz, az emlékháztól nem messze felújították az egykori Tolnay-kúriát, még akadálymentesített bejáratot is építettek hozzá, de a ház üresen, zárva, romolva fogadja a látogatót. Az egyik ablakban félig eltakart tábla hirdeti a nem létező helytörténeti kiállítást meg az elköltött állami pénz mértékét, de ez minden: pedig ha valamikor, most itt lett volna a lehetőség egy nagyszabású tárlatra. És arra, hogy ez a szerény palóc falucska igazán felhívja magára a figyelmet.
