Táncos rendszerkritika
Magyarország egyik meghatározó kortárs táncegyüttese – egyéb produkciók mellett – DiverZity című új előadásával ünnepli működésének két és fél évtizedét. A táncmű a MU színházban látható október 11-én és 12 én este 20 órától. Kovács Gerzson Péter, a Harangozó Gyula díjas társulatvezető, számos külhoni kitüntetés birtokosa, a MU színház egyik alapítója szerint az új bemutató részben koronként visszatérő, ismét hangsúlyosan érzékelhető társadalmi tébolyainkról ad kórképet. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.
– A produkció beharangozója szerint a nem is annyira képzeletbeli DiverZity városának hiszterizált és agymosott, gyűlölködő és féltékeny, reális és irracionális félelmektől rettegő, a vezérért rajongó vagy neki csupán meghunyászkodó lakóit látjuk majd. DiverZity egyfajta hungarikum?
– A kortárs művészet alapvető feladata, hogy az aktuális környezetről tudósítson. DiverZity tehát emlékeztethet mai helyzetünkre, saját országunkra. Miként hasonló társadalmakra, de korábban megélt korszakokra is. Bizonyos hisztériák rendre felbukkannak az emberiség történetében. De ebben a produkcióban azért a jelenkori tapasztalataim a meghatározóak.
– A darab rákérdez a problémáinkra, vagy válaszokat is ad?
– Ez egy helyzetrajz. Persze nem hiperrealista képekben kerülnek színre a dolgaink. Áttételesebben, de ugyanakkor általánosítva kritizáljuk a mindenkori hiszterizálásokat, vezérelvű manipulációkat, efféle gyengeelméjűségeket. Aki ismeri munkáimat, annak eszébe juthat a 2006-ban készült Bankett című darabom. Abban még nagyobb megértéssel fordultam az akkori világ jellegzetes figurái felé. A DiverZityben kevésbé vagyok türelmes. Ez karcosabb és élesebb. Ennek egyik oka, hogy a Bankett bemutatója környékén kezdődtek meg azok az elképesztő utcai balhék, amelyek számomra a politizálás elfogadhatatlan, alpári leágazását jelentik.
– Privát világába is belezavartak olykor a közéleti őrületek?
– Karrierem történetét kirúgásaim sztorijaként is el tudnám beszélni. Ami persze bizonyos szempontból nem olyan rossz teljesítmény.
– Független társulat számára nem jelent egzisztenciális kockázatot az erős kritikai hangvétel?
– Mitől független a független? Mindig valamiféle rezsim alatt élünk – és nem is csak politikai szempontból. Hiszen saját sorsunk vagy egy társulat működése szempontjából még maga az idő is egyfajta rezsimet, pressziót jelent. Az ezerféle kényszer tekintetében nehezen beszélhetünk függetlenségről. Más kérdés: a magyar kultúra támogatásának hagyományos forrása az állam. A magánszféra szocializációjából ugyanis hiányzik az erre való késztetés. És most hosszan lehetne beszélni arról, hogy az utóbbi időben milyen döbbenetes mértékben csökkent a kortárs társulatok állami dotációja. Azon belül pedig szinte láthatatlan a periférián számon tartott táncművészet finanszírozási mutatója. Kivéve persze egy-két kiemelt társulatot, amelyeknek a privilegizálása viszont de jure is tele van ellentmondásokkal. Összességében: a műfaj művelése önmagában egzisztenciális kockázatot jelent.
– Ami azért a hatalomnak kedves mondandóval talán csökkenthető lenne.
– Attitűd és neveltetés kérdése, mennyire bírja valaki a strukturális vagy egyéb kötöttségeket, amelyek befolyásolni akarják a gondolatait, döntéseit. Én erre háklis vagyok, nehezen viselem. Miközben mégis hiszek benne: még mindig nem jutottunk túl azon a határon, amelyen belül lehetőség van normális diskurzusra. L. Simon László tegnapi kulturális államtitkár is említette minap egy tévéműsorban: a kormánnyal szemben kritikus alkotóknak is joguk van az állami támogatáshoz. Bizonyára példák sora igazolja majd az elmélet igazát.
