Találkozás az Elbánál
A második világháborút Hitler indította, Churchill nem veszítette el („magunkban harcolunk, de nemcsak magunkért”), Roosevelt és Sztálin nyerte meg. A történelemben most esett meg először, hogy több volt a civil halott, mint a katona. (A technika nagy fejlődése kellett ehhez, no de mikor ismertünk mi lehetetlent?)
Hitler átmenetileg maga alá gyűrte Európát. Csak a peremen állt ellen két hatalmas birodalom. „Nagy-Britannia, amely Európához tartozott, noha nem volt Európában, és Oroszország, amely Európában volt, de talán nem tartozott teljesen hozzá.”
Churchill európai volt, Sztálin menet közben jött rá, hogy ő sokkal inkább orosz államférfi, mint nemzetközi forradalmár. Hitler abban hitt, hogy „az erő alakítja a történelmet”. Aztán öngyilkos lett. Roosevelt a győzelem előtt, 1945. április 12-én meghalt. Churchillt nem választották meg újra (elég volt az ígért vérből, verítékből, könnyekből, más nóta kellett már). Ők négyen irányították a történelmet a második világháború idején. A győzelemben aztán Sztálin egyedül maradt.
A huszadik, rövid század (1914–1989) két nagy, birodalmakat romboló háborúja szétszakította Európát. Az első után nem volt többé Osztrák–Magyar Monarchia, német és török császárság, cári Oroszország. A második után eltűnt a III. Birodalom, a japán, az olasz és a brit hegemónia, bealkonyodott a gyarmatosítás korának és Európa korszakának. Vasfüggöny vágta ketté a kontinenst.
Nem tudjuk máig sem felmérni e két egyetemes háború korszakos jelentőségét. A vesztes népek között is különös, kirívó az a magyar látásmód, amelytől óvja olvasóit a konzervatív történettudós. „...egész pártok (sőt sajnálatosan az ország jelenlegi miniszterelnöke is) úgy beszélnek, mintha Magyarországon 1945 előtt minden rendben lett volna. Ez félrevezető, hibás és hamis” – írja figyelmeztetőleg a hazai kiadás előszavában a szerző.
(John Lukacs: A második világháború öröksége. Fordította M. Nagy Miklós. Kiadta az Európa.)
