Saját pszichoanalízis – Szurdi András gyerekkorról és diktatúráról
– Végigsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozott. Filmrendező, író, forgatókönyvíró; marketingkommunikációt tanult. A CIB Bank elnökének tanácsadójaként irányította az internetbank tervezését. Könyvkiadót alapított, krimiket írt, és musicalek dalszövegeit, ön jegyzi a Hair magyar színpadi változatát, Pókerkönyve jelent meg, és megnyerte az első magyar internetes bridzscsapatbajnokságot. Erre mondják: az élete kész regény. Nemrég valóban megírta önéletrajzi regényét, a gyerekkoráról szóló Legendák könyvét. Mi motiválta ebben?
– Több mint tíz évig készült a könyv, és azért is tartott ilyen sokáig, mert közben sok minden mást is csináltam. A fiókom mindig tele félkész forgatókönyvekkel, regényekkel, színdarabokkal. Aztán 2015-ben szívinfarktust kaptam, és nyilvánvalóvá vált, hogy ennyi mindent nem tudok majd befejezni. Döntenem kellett, mi kerüljön első helyre a listámon, és én a Legendák könyvét választottam. Elsősorban a gyerekeimnek és az unokáimnak akartam elmesélni, milyen volt a gyerekkorom, miféle hierarchikus szabályok szerint működtek az iskolai fiúközösségek vagy a szülő-gyerek kapcsolatok. A regényben az is benne van, hogyan éltem meg a Rákosi-korszakot és 12 évesen az ötvenhatos forradalmat. Ha nem írom meg ezeket a történeteket, örökre elvesznek. Fontos volt az is, hogy ne felnőtt fejjel, a mai tudásommal idézzem fel a múltat, hanem belebújjak annak a kisfiúnak a bőrébe, aki valaha voltam. Újra átéljem az ő traumatikus élményeit is. Olyan volt ez, mint egy saját pszichoanalízis.
– Korábban azt mondta: gyerekkorának legmeghatározóbb élménye a megaláztatás volt. Mire gondolt?
– Kisnövésű, gyenge, gyáva kisfiú voltam, aki sokkal jobban szeretett olvasni, mint focizni, úgyhogy állandó gúnyolódások céltáblája lettem a fiúosztályunkban. Apám is folyton elégedetlen volt velem. Az édesapámat, Szurdi Istvánt később a Kádár-rendszer belkereskedelmi miniszterének nevezték ki. Felnőttkoromban már szinte barátjának tekintett, de gyerekként furcsa, nehéz kapcsolatom volt vele. Kölcsönösen titkolóztunk egymás előtt. Ő is és az anyám is reggeltől estig dolgozott, szinte semmit nem tudtak rólam, de nem is mondtam nekik semmit. Szabadjára engedtek, ugyanakkor szigorú szabályok közé voltam beszorítva. Apámra néha rátört a nevelhetnék, ilyenkor behívott a szobájába, de ezek a beszélgetések leginkább rendőrségi kihallgatásokra emlékeztettek.
– Azt mondta, a titkolózások kölcsönösek voltak. A szülei mit hallgattak el ön előtt?
– Például soha nem beszéltek arról, hogy zsidók vagyunk. Én ezt kamaszkoromban véletlenül tudtam meg, és akkor állt össze bennem apró részletekből a családi múltunk. Apám nagyon szegény kárpátaljai zsidó családból származott, édesanyám zsidó felmenői viszont a fővárosi elithez tartoztak. Anyám művelt, szőke, kék szemű, szépséges nő volt, nem csoda, hogy apám beleszeretett. Aztán a háború alatt őt is elvitték munkaszolgálatba, de megszökött. Apám megértette, milyen sors vár a hazai zsidóságra. Hamis papírokat szerzett, és anyámmal együtt Gyöngyösre mentek. Ott születtem meg 1944-ben. A felszabadulás után költöztünk vissza Budapestre, és mivel a szüleim nem értek rá, sok időt töltöttem a nagyanyáimnál. Ők sem beszéltek arról, hogy zsidók vagyunk, pedig – ezt is később tudtam meg – nagyapám testvérét és kilencvenéves anyját is Auschwitzban gyilkolták meg. Apai nagyanyám lakását én örököltem meg. Ő is szegény volt, de megtaláltam az eldugott csekkjeit a vitrinben: minden hónapban pénzt utalt a zsidó hitközségnek.
– Sokkolta, amikor megtudta, hogy zsidó?
– Inkább csak nem értettem, miért kellett ezt annyira titkolni. Nyilván meg akartak kímélni. Ők a holokausztban megtanulták, hogy zsidónak lenni életveszélyes és megbélyegző. Szégyen. Jobb nem beszélni róla. Senki sem volt vallásos a családunkban, én sem lettem az, de a zsidó identitás fontossá vált a számomra. Amikor később, gimnazistaként meghallottam, hogy az egyik srác zsidózik, nekimentem. Sokkal erősebb volt nálam, nagyon megvert. Ezután kezdtem bokszolni, hogy ne féljek attól, ha megütnek. Soha többé nem hagytam, hogy megalázzanak. Egyébként nem csak a zsidó származást titkolták el előlem, ugyanilyen tabutéma volt a politika is.
– Pedig a regényben ír arról, hogy az édesanyja kommunista volt, az édesapja szocdemes. Vagy ez is csak utólag állt össze?
– Gyerekkoromban semmit nem tudtam ezekről. Az ötvenes évek elején jártam általános iskolába, és azt vettem észre, hogy több társunk egyik napról a másikra eltűnt a családjával együtt. Köztük a legjobb barátom is. Rados Öcsi apja és az enyém jól ismerték egymást, de a szüleim sem adtak magyarázatot arra, hogy mi történt velük. Később derült ki, hogy az eltűnt fiúk szüleit kitelepítették vagy koncepciós perek áldozatai lettek. Az én apám is rendszeresen eltűnt hosszabb időkre: pártfőiskolára rendelték be. Benne volt a levegőben, hogy talán sosem látjuk viszont. Sok évvel később mondta el, hogy Rákosiék hány szocdemes barátját tartóztatták le. Akadt olyan párttársa is, akit megkínoztak, hogy valljon rá, de nem volt hajlandó. Apámat valószínűleg anyám miatt nem vitték el. Az elkötelezetten kommunista, négy nyelven beszélő gyönyörű anyámra protokollcélokból is szükség volt a pártban, például egyik szervezője lett az 1949-es budapesti Világifjúsági Találkozónak. Utána 1950 és 1955 között a Műcsarnokot igazgatta.
– Drámaian ír ötvenhatról is: a harcokban az egyik barátja meghalt, ön talán csak a véletlennek köszönhette, hogy életben maradt.
– Nem értettük, mi történik körülöttünk, ki mi ellen harcol, mi a célja, bár azt mi is skandáltuk, hogy „Ruszkik, haza!” Az iskolában szünetet rendeltek el, és az egyik haverunk szólt, hogy a Corvin közben fegyvereket osztanak. Mi persze imádtunk bandázni, háborúsdit játszani, úgyhogy elindultunk, hogy igazi fegyvereket szerezzünk. A fővárosban teherautók jártak a szabadságharcos felkelőkkel, bárki felszállhatott hozzájuk, még a nagyobb gyerekek is. Mi is felkapaszkodtunk egy ilyen autóra, de amikor láttam, hogy nem a Corvin köz felé megyünk, szégyenkezve lekéredzkedtem. Anyám reggel megbízott azzal, hogy vigyek pénzt a nagymamámnak. Mérgelődtem, hogy emiatt kimaradok egy jó kis kalandból. Másnap megdöbbenve hallottuk, hogy a teherautó a város határáig ment, hogy megvédjék Budapestet. A gyerekek is belekeveredtek a tűzharcba. Az egyik osztálytársam meghalt. Amikor az anyját értesítették erről, megőrült, a mentősök kényszerzubbonyban vitték el. Az apám otthon egy hét szobafogságra büntetett, amiért elcsavarogtam. Ha ez nincs, biztosan mentem volna én is a tömeggel mindenhová balhézni. Ilyenek voltunk valójában mi, „pesti srácok”, nekünk ez az egész csupán kaland volt, bár utólag sokan igyekeznek önmagukat hősként beállítani, és kiszínezni a történteket. Nekem ötvenhat azt jelentette, hogy nagyon sok osztálytársamat elveszítettem, mert disszidáltak. A legjobb barátomat az anyja küldte el, mert megint zsidózni kezdtek, és az asszony nem akarta, hogy az elpusztított férje után a fiát is elveszítse. Sok fiatal hagyta el az országot úgy, hogy a szüleik itt maradtak.
– A regény 1957 elején fejeződik be. Gyerekkori élményei hogyan befolyásolták későbbi életét, a pályaválasztását?
– Nagyon korán kellett önállóvá válnom, és ez sok mindenre kihatott. Csak azzal voltam hajlandó foglalkozni, ami igazán érdekelt. Faltam a könyveket, de matematikából is jó voltam. Az ELTE fizika szakára jelentkeztem sikeresen, két év után pedig a színművészetire is felvettek filmrendezői szakra. A fizika szakot nem fejeztem be, de a rendezőit igen. Mi voltunk Herskó János utolsó osztálya, 1968-ban végeztünk, többek között Böszörményi Géza, Ember Judit, Grunwalsky Ferenc, Maár Gyula, Szomjas György, Rák József és Ragályi Elemér voltak az osztálytársaim.
– A hatvanas-hetvenes évek a magyar filmkészítés nagy korszaka lett. Ön azonban csak kevés játékfilmet rendezett. Miért?
– Akkoriban az volt az elvárás, hogy a magyar valóságról kell filmet csinálni. Csakhogy ez engem nem igazán érdekelt. A politikát is felszínes dolognak tartottam, amely csupán a hatalomról szól. Minél mocsarasabb, annál kevésbé emberi. A filmezésben engem a felszín mögötti örök emberi drámák izgattak, leginkább Bergman filmjei álltak hozzám közel. Rokoni meghívólevéllel ki is jutottam ’68-ban Svédországba. Fél évig éltem kint. Találkoztam Bergmannal, és asszisztensként részt vettem az Oscar-díjas Peter Watkins forgatásán.
– Felvetődött, hogy kinn marad?
– Nem, pedig később Londonban is éltem, de én csak itt tudom magamat otthon érezni. Írni is csak az anyanyelvemen tudok igazán. Miután Svédországból hazajöttem, Jancsó Miklós és Szász Péter filmjeiben dolgoztam asszisztensként, közben megcsináltam a diplomafilmemet: a Magányosabb az angyaloknál szokatlan műfajú, majdnem szöveg nélküli, lírai rövidfilm. Pilinszky János egy iszákos gondnokot játszott benne, a kerekesszékes lányát pedig Csomós Mari. Az első játékfilmem pedig A transzport az első világháború idején játszódó történelmi sci-fi volt, Hetényi Pál főszereplésével. A forgatókönyvet a Bacsó Péter vezette Dialóg Filmstúdióval kellett elfogadtatni. A bizottságban szóvá tették, érdekes történet, de hol van ebben a szocialista jelenünk? Szerencsére eljött velem Jancsó Miklós is, aki karakánul megvédett. Később az öcsémmel, Szurdi Miklóssal közösen rendeztük a Képvadászokat. Bacsó Péter sajnos a film fontos részét, a keretjátékot kivágatta velünk.
– De hogy jött mindehhez a pókerkönyv, a marketing, a tévésorozatok forgatókönyvei? Nem érzi úgy, hogy elaprózta magát?
– Lehet. Mivel csak olyan játékfilmet rendeztem, ami érdekelt, sok egyéb munkát is el kellett vállalnom, hogy megéljek. Persze ezek is mind izgalmasak voltak. Így jutottam ki Alexander Brody segítségével Londonba, a Young & Rubicam nemzetközi ügynökségnél marketingkommunikációt tanultam. Itthon reklámfilmeket készítettem, a CIB Banknál, majd a PSZÁF-nél lettem tanácsadó. Belevetettem magam az internetbankok világába. A kártyázás gyerekkoromtól érdekelt, anyai nagymamámmal rengeteget ultiztunk, bridzseltünk és pókereztünk az öcsémmel együtt. Szurdi Miklós színész-rendező lett, ő rendezte meg az MTV számára a Privát kopó sorozatot, és ő kért fel a forgatókönyv megírására. Alapelvünk volt, hogy csak a legjobb színészekkel forgatunk, Kern András főszereplése mellett így került a sorozatba például Gábor Miklós, Mensáros László, Tordy Géza is. Aztán Várkonyi Zoltán fia, Várkonyi Gábor rendező kért fel a Kisváros tévésorozat forgatókönyvére. Azokra a színészekre írtam a szerepeket, akiket én javasoltam, sikerült többek közt a nagyszerű és kitűnő humorú Kozák Andrást is megnyerni magunknak. Aztán 1993-ban, amikor Nahlik Gábor alelnök vezette a televíziót, elvették a Kisváros rendezését Várkonyi Gábortól. Én sem akartam nélküle tovább dolgozni, úgyhogy húsz rész után kiszálltam a sorozatból.
– Azt hiszem, bőven lenne témája egy következő önéletrajzi regényhez is. Belekezdett már?
– Igen, de 75 évesen nem vagyok olyan magabiztos, mint régen. Nem tudom, hogy képes vagyok-e még megírni, amit szeretnék, és sikerül-e befejezni a könyvet.
