Szülinapi buli

Negyvenéves vagyok – mondhatná egy hajdani vígszínházi produkció parafrázisaként a Popfesztivál, és voltaképpen mondja is. Nehéz ennek az összejövetelnek meghatározni a műfaját, ami a Vígben történik a hajdani legendás előadás kapcsán, mi most, jobb híján, zenés-táncos összejövetelnek fogjuk nevezni.

Nem olyan időket élünk, hogy megengedhessük magunknak az elemzés, a kritika luxusát. Reméljük, eljön majd az is (egyszer), most azonban más a helyzet: most az a dolgunk, hogy demonstráljuk, szeretjük, féltjük ezt a teátrumot. A Popfesztivál negyven bemutatójának közönsége tökéletesen tisztában volt ezzel, minden tetszett neki, a díszlet, a színpadkép, a jelmez, a zene, a tánc. Hosszú tapsok honorálták az etűdöket, a hajdani előadás két főszereplőjét, akik eredetileg csak felelevenítették egykori emlékeiket (gondolták volna, hogy Tahi Tóth apuka, aki, korántsem mellékesen szólván, kiváló festőművész volt a maga idejében, a szalmabálák látványától is tüsszentőrohamot kapott?), aztán beálltak játszani is, megkettőzve-megöregítve-zárójelbe téve a mai fiatalokat. Ováció fogadta a vissza-visszatérő filmjeleneteket, amelyekben az egykori előadás részleteire és szereplőire ismerhettünk, és persze fiatal önmagunkra is, tényleg éppen ilyenek voltunk, ilyen lelkesek és mosolygósak, és épp olyan lelkesen énekeltük, hogy „lépj ki, mint egy rossz cipőből, ringasd el magad!”, és persze felállva tapsol mindenki a végén, amikor előkerülnek a virágok, éppúgy, mint régen, azon a pozsonyi előadáson, amelynek kulisszatitkaival is megismerkedhetünk az est folyamán, és a szereplők a közönség közé szórják a virágszálakat, utalva a régi időkre, és demonstrálva így az összetartozást.

Igen, erről szól ez a másfél óra, az összetartozásról, a hagyományőrzésről, az értékek és az ősök tiszteletéről – ezúttal a színház és egy negyven évvel ezelőtti emlékezetes darab kapcsán.

Értjük, köszönjük.

Jolsvai András