Szombatosok
Erdélyi Lajos az idén lesz nyolcvanöt éves. Nem tudom, hogy ez szerepet játszott-e az Országos Idegennyelvű Könyvtár és Zenei Gyűjtemény (Molnár utca 11., ha valaki más névre emlékezne) döntésében, miszerint kiállítást rendez Erdélyi képeiből, vagy a holokauszt hetvenedik évfordulója volt a kiváltó ok, vagy valami más: akárhogy is, megrendítően szép tárlat kerekedett a könyvtár rendezvénytermében.
Aki nem tudja, kik a szombatosok, forduljon Kemény Zsigmond legfontosabb regényéhez, a Rajongókhoz (egyéb tekintetekben is csak ajánlani tudom), aki meg azt nem tudja, kik a székely szombatosok vagy zsidózók, forduljon Kovács András könyvéhez, a Vallomás a székely szombatosok perében címűhöz. Abból megtudható, miféle nép, miféle sors az, amikor az ember, Arany János szavaival, azt mondja: „Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten.” Meg persze megtudható az is, milyen évszázadokon át titkolódzva, szektaszerűen élni, meg azt, hogy a zsidóság nem faji kérdés, hanem elhatározás kérdése: és amikor a hatalom a múlt század közepén úgy határoz, hogy valaki zsidó, akkor ott nemigen marad több kérdés.
Erdélyi Lajos a Kovács András könyve nyomán járja be és fényképezi le Bözödújfalut, a székely szombatosok megmaradt szigetét valamikor a nyolcvanas évek végén. Fényképez házakat, sírokat, embereket. Nem tudja még, hogy az utolsó pillanatban érkezett. A falu a kilencvenes évek elején fizikai valójában is elpusztul: vízzel árasztják el, házai elsüllyednek, lakói szétszóródnak.
Erdélyi Lajos művészi szépségű riportképei így kapnak drámai erejű, végső jelentést.
Nádas Sándor
