Szokolovot látni és meghalni
Nehéz túlértékelni Grigorij Szokolovot, úgyhogy bátran kimondom: ő a ma élő legnagyobb zongoraművész. Szerencsénkre az utóbbi 15 évben rendszeresen jár hozzánk, elsősorban a Zongora című koncertsorozat keretében. Most a Müpa koncerttermében a hangulat a szokásosnál is szeánszszerűbb volt, a figyelem, a varázslat és Szokolov gigászi alakjának legapróbb rezdülései uralták az estet.
Márpedig Szokolovnak nagyon kevés rezdülése van, valami mégis történhetett az utóbbi években. Más zongoraművészekhez hasonlítva ő szinte gesztusok nélkül, monolitként ül a hangszer előtt, és így játssza le a csillagokat is az égről. Most azonban arra lettem figyelmes, hogy a szájával követi a dallamot, mintha énekelne. Belső kivetülés volna? A Beszélgetés, ami sosem volt című film a ritka dokumentumok egyike, amelyben valamennyire betekinthetünk, hogyan dolgozik és készül a koncertekre a mester. Elképesztően profi szempontjai vannak, még a világítást is százalékpontossággal határozza meg, több zongorát kipróbál a fellépés előtt, és még a hosszú repülőutak után is képes tíz órákat gyakorolni. Jó ideje éppen ezért nem kamarázik és nem játszik nagyzenekarokkal zongoraversenyeket – nem talál ehhez a gyakorlási mennyiséghez partnert. A fények a Müpában is akkurátusan halványultak minimálisra, ha Szokolov használna kottát, a százalékos félhomályban nem látná azt. De persze nem használ, amit játszik, a fejében van, és hát ez bizony a múlt század közepéig szinte a teljes zongorairodalom.
A kezdés pont olyan intenzív, mint bármely további pillanat, nincsenek csúcspontok, mert végig a legmagasabb szinteken járunk. Jó tíz koncertjét hallgattam végig élőben, felvételről persze többet, bár kizárólag koncerteket jelentet meg, és azokat is ritkán, például a most kiadott dupla felvételt az eisenstadti Esterházy-palotából. Viszonylag tapasztalt szokolovistaként így állíthatom, hogy talán nem is az eljátszott művek az igazán fontosak: szereti megérzései, hangulatai, gondolatai függvényében bejelenteni az utolsó pillanatban a programot. Előadásai a magányos művész folyamatos közeledései az abszolútumhoz, ahová a koncertek végére – útközben igazán mély humanizmusról tanúbizonyságot téve – rendszerint meg is érkezik. Beethoventől az Eroica-variációk az elején, Kreisleriana Schumanntól a második koncertfél egészében, köztük az önvallomásosra sikeredett Három Intermezzo (op. 117) Schumanntól. Ez utóbbi volt szerintem az est csúcspontja: merengős, olyan sokatmondó, amilyen sokat ma egy orosz művész elmondhat a bennünket körülvevő világról, és valahol igazán szomorú. Szokolov kiismerhetetlen, manírok nélküli személyisége most mégis elárult valamit magáról.
Szokolov – bár tényleg semmi nem látszik rajta – nyilvánvalóan legalább annyira rajong a közönségért, amennyire a közönség érte. Koncertjei nem kettő, hanem három koncertfélből állnak: olyan mennyiségű és minőségű ráadást ad, ami más zongoristának két koncertre is elegendő volna. Most a híresen hozzá köthető Rameau-művekből nem játszott – persze, hiszen a romantikához, a hangulathoz kevéssé illett volna. Cserébe plusz Brahmsszal, a misztikus Szkrjabinnal, két Rahmanyinovval és két Chopin-darabbal búcsúzott, és így ültette el bennünk a szebb jövőbe vetett bizodalmat. Đ
(Grigorij Szokolov: A Zongora, Müpa, március 30.)
