Színház és politika

Parti Nagy Lajos

Igazán bájos, hogy – nem ám a kampány részeként! – a Heti Válasz a szívéhez kap, s jelenti annak, akit illet (fenntartók!), hogy több társulat beszállt a kormányellenes politikai csatározásba. A lényeg a „kormányellenes” – vagyis hazaellenes, ami ugye nem lehet ellenzékben, és Orbán Viktornak hívják. A társulatok még jól is jártak, hogy csak egyikük került a címlapra (híresen apolitikus darabbal), Zuschlaghoz képest alig rabosítva. A színház bármit játszik is, a közönség, a polisz ügyeivel foglalkozik, tehát politizál. Ha ezt a közönség magára és a viszonyaira érti, az bizony aktuálpolitizálás. A színház igenis politizáljon, de ez ne legyen neki kötelező. És ne politizáljon, viszont ez se legyen kötelező. A kérdés a hogyan, hogy művészileg hitelesen teszi-e mindezt. Az aktuálpolitikának hogyne lenne tehát színházi helye, ahogy az élet minden szeletének. Akinek ez kampányolás, az vagy nettó idióta, vagy vadul kampányol. S hogy a színházakban „csendes forradalom” volna? Hát, lehetne hangosabb. Kezd elegük lenni, érthető. Például az ilyen mószeres cöfölődésből. Arra a Gogolra meg lassan rá kéne küldeni az adóhatóságot.

Grecsó Krisztián

Érintve vagyok, többször is emlegetnek abban az írásban. Ezt tisztázásképpen mondom, nem akarnék visszalőni. Azzal nem lenne baj, ha egy lap utánajárna egy jelenségnek, itt konkrétan annak, miként rezonál a kortárs színpad az életünkre. Esetleg tágabban: hogyan lett újra a művészeti ágak fontos témája a közélet, a politika. De ez az írás nem ezzel foglalkozik, és félelmetes dolgokat sugall. Ugyanúgy egy egyetemes, kikezdhetetlen igazság birtokában van, mint a Kádár-kor hivatali tollnokai, mögötte ott a párt, a győztes ideológia és a hatalom. És mivel eszébe sem jut, hogy Vidnyánszky színháza, az összes vidéki színház, az Új Színház is szembesíteni akar, tükröt akar tartani, nagyon szűk keretek közé zárja ezeket a művészeket. Ezt nem akartuk húsz éve. Ebből sikerült egyszer már kitörni.

Fábri Péter

Igen, a színházak kampányolnak. Euripidész egyes darabjai az athéni demokrácia felsőbbrendűsége mellett, más darabjai az éppen folyó peloponnészoszi háború ellen kampányoltak.

Shakespeare II. Richárdjának egyik előadása adta meg a jelet Essex (elbukott) felkelésére 1601-ben.

Molière Tartuffe-je alkalmat adott XIV. Lajosnak, hogy megleckéztesse a katolikus egyházat – ez súlyosan politikai kérdés volt.
Katona Bánk bánját a Nemzeti politikai okból tűzte műsorára 1848. március 15-én.

García Lorca a köztársaság támogatásával járta a falvakat La Barraca nevű társulatával, hogy a klasszikusok előadásával a spanyol köztársaság mellett kampányoljon.

Brecht egész művészete politikai indíttatású és hatású művészet.

És természetesen Balázs Péter Szolnokon az úgynevezett Székely himnusz előadásával az Orbán-rezsim értékei mellett kampányol.

Tasnádi István

Ha egy túltelített rendszerben minden szelepet lezárnak, akkor a felgyülemlett feszültség utat fog találni valahol. A gőzt le kell ereszteni. A közéleti kabaré az utóbbi időben elveszítette ezt a funkcióját, mert az öncenzúra rabja és gyakorlatilag apolitikus lett: nem mer ujjat húzni a hatalommal. Ezért ezt a feladatot átvette tőle a színház. Ez nem feltétlenül üdvözlendő folyamat, hisz a színháznak nem a felülettel kéne foglalkoznia, nem a napi mulandóval, hanem mélyebb elemzéseket kéne adnia a vélelmezett valóságról, ám a kereslet létrehívta a kínálatot. A közönség minden aktuális utalásra hihetetlen hevesen reagált, ezért a színházcsinálók elmentek ebbe az irányba. A siker ilyenkor nem marad el, ám ott a veszély, hogy a műalkotás a napi publicisztika vagy egy közéleti kabaré szintjére süllyed. De lelke rajta. Valahol ki kell beszélnünk a dolgainkat. Egyébként ez a tendencia évek óta tart, nem a választások miatt szaporodtak el ezek az előadások – csak most a kampány miatt talán jobban odafigyel rájuk a hatalom. És a renitens színházigazgatók nyilvános osztályfőnöki megrovásban részesültek. Pedig ők csak teszik a dolgukat. Nincs olyan szelete az életvalóságnak, amely nem színpadra való. Így a napi politika, a polgár- és a politikuspukkasztás is. A kérdés a hogyan. Mert ahogy Pierre mondja a Megáll az időben, nem mindegy, „milyen színvonalon vagánykodik az ember”.

Mohácsi János

Ha az aktuálpolitika megjelenik a színpadon, annak komoly oka van. Nem véletlenül csinál a Katona a kivándorlásról előadást a víg kedélyű, fiatalkori külföldi munkavállalás helyett. Nem véletlenül rendez a Vígben Bodó Viktor olyan Revizort, amilyet. Nem véletlenül készül a Krétakör Korrupció című előadása. Nem véletlenül rakja színpadra Pintér Béla a Titkainkat az ügynökkérdésről, amelytől régen meg kellett volna szabadulnunk.

Ezzel pusztán annyit akarok mondani: nem kampányolnak a színházak! De találnak olyan kérdéseket, amelyeket fontosnak tartanak feltenni a közönségnek.

Ugyanakkor ki vagyok én, hogy megmondjam bárkinek, ne legyen témád a közoktatás összeomlása, és eszközöd erre a bableves, mert nekem az nem jön be? Ha az író vagy a rendező arra ébred egy rózsás ujjú hajnalon, hogy a rögvalóságból veszi az anyagot, ítélni a végeredmény fog, meg a néző.

Minden színház közönséget kíván. Nem őrültek meg, hogy pártpolitikai szempontok alapján megosszák a nézőket, ahogyan nem egy párt teszi ezt – jól felfogott anyagi vagy jó szándékú nemzetmentő, esetleg csak sanda és huncut szándékból. Ha modellértékű dolgot lát a színházcsináló, pusztán a tehetségén és szerencséjén múlik, hogyan emeli be a jelenséget a színpadra: megbántani avagy felemelni fogja vele közönségét.

A „csendes forradalom” a „fülkés” társával együtt oly üres kifejezés, mint a templom egere. A színházak előadásokat csinálnak – olykor húsba vágó kérdésekről –, nevezhetjük azokat „csendes forradalomnak” vagy „lekváros derelyének”, attól azok csak előadások maradnak. Ha véleményük van a mai Magyarországról, annak csak örülni lehet.

A Heti Válasz cikkének szemforgató fanyalgása csak ahhoz a léha úrvezető ötletéhez hasonlítható, aki egy hirtelen jött ötlettől áthatva az előírásszerű elsősegélydobozból kihalászott sebtapasszal leragasztja a zavaró és idegesítő, vörösen világító olajnyomásjelzőt, hogy aztán megnyugodva hajtson tovább. Ki tudja, meddig.