Színésznők a lepedőn

Mindhármuk pályakezdése rendhagyó.

Egyikük a Színművészeti Főiskola rendező szakáról csöppent bele egy örökzölddé lett sikerfilm stábjába, főszerepébe, másikuk Erdélyből települt át; érkezése másnapján – nem legenda – próbafelvételre hívta a filmgyári telefon. A harmadik egy pályatársának a helyére került be szélvészsebesen a megmentendő produkcióba.

Mindhárman túlteljesítettek – túl jól teljesítettek. Egy csapásra ismertek, mi több, népszerűek lettek. Nagyon népszerűek.
Magyarország, az ötvenes évek közepe táján. A nép, a közönség szórakozni akar. Elege van a politikából, a bölcs vezérből, a Nagy Testvér országából áradó propagandafilmekből. Hálás, ha egy épkézláb történetet, ha egy kedves arcot lát a moziban.

Fura évek. Már lehet egy kicsit kritizálni. Aztán megint nem lehet. Az emberek életével folyik ez a játék. És persze a színészekével is. Szénagyűjtő villa, fejőszék mellől toborozzák a népi tehetségeket. Mindenhová, így a színművészetire is. Jönnek is, tehetségesek is – színészek is lesznek belőlük. De nagy árat fizetnek a gyors karrierért. Korai halál, öngyilkosság vagy csak az ívelő pálya megtöretése. Soós Imre temetőben. Szirtes Ádámot kiutálja a Nemzetiből a „leszúrt lábú színészet” élcsapata. Horváth Teri harmadrangú teátrumba száműzetik.

Ám a polgári származékoknak sincs jobb soruk.

A három sztárjelölt mindegyikének kettétörik a pályája.

Ferrari Violetta ’56-ban elhagyja az országot. Krencsey Marianne később megy el, 1966-ban választ másik hazát. Filmszínésznőként nem találta a helyét, a színházakban sem kapott méltó feladatokat. A férjét be akarták szervezni. Menni kellett. Bara Margit marad. Bánhatja erősen. A sugárzó szépségű, méltóságteljes tartású színésznőt piszkos politikai botrányba keverik. Bara visszavonul a pályától. Jó három évtized múlva kap Kossuth-díjat. Kárpótlásul? Nem, ilyesmiért nem lehet kárpótolni senkit.

Legkorábban közülük Ferrari Violetta kezdte a pályáját. Már gyermekszínészként fellépett, ezért aztán sosem hitték el neki pontos születési dátumát. Tény, hogy friss főiskolai diplomával a Vas utcából mindjárt a Blaha Lujza térre, a Nemzeti társulatához került. Szende polgári szőkék és a városi levegőtől elsápadó népi tehetségek mellett ő volt a kicsattanó, egészséges szexepil, ami mindig is hiányzott a magyar filmekből. A színpadon izgalmas Ophélia lehetett, és kívánatos, elcsábítandó Miller Lujza. De játszania kellett szovjet politikai agitkákban, termelési dramolettekben.

A filmvásznon is utolérték az efféle szerepek. Kiagyalt, túlellenőrzött témájú, mondvacsinált konfliktusú sematikus darabokban (Dalolva szép az élet, Civil a pályán, Ifjú szívvel) domborított munkáslányt, szerelmes sportolónőt, öntudatos görög menekültet. Szendrey Júlia is ő volt egy korabeli hazai „szuperprodukcióban” (Föltámadott a tenger). Sokszor játszott együtt Soós Imrével. Ugyanazon évben születtek, és a balmazújvárosi parasztgyerek mindjárt beleszeretett a hódmezővásárhelyi polgárleányba. A két tiszántúlit egy világ választotta el egymástól. Meg egy féltékeny férj. Gábor Miklós írja naplójában, hogy Básti Lajos botrányt csapott a Nemzetiben, amikor a párhuzamos szereposztással futó Ármány és szerelemben feleségét, Ferrarit nem vele állították párba.

Vilcsit – így becézték – a Gázolással büntették. A rendező, Gertler Viktor majdnem száz próbafelvételis nő közül rá osztotta a rózsadombi úrilány szerepét, aki taxisofőr, és elgázol egy idős munkásasszonyt, aki később meghal. Hogy felmentesse magát, a vádlott elcsavarja a fiatal bíró fejét, de az mégis elítéli őt. A példázatosnak szánt történetet így sem találták elég keménynek. A deklasszálódott főszereplőt „velejéig rothadtnak” nevezték, akinek nincs helye az egészséges szocialista társadalomban. A sajtó is igyekezett elverni a port egy „nyafka és agyafúrt polgárlány szerelmi kicsapongásán”. Nem csoda, hogy Ferrari 1956-ban elhagyta az országot.

Krencsey Marianne egy évtizeddel később kényszerült emigrációba. Ő színházi rendezőnek tanult, már a vizsgáin is túl volt, amikor kiszúrták Mariska szerepére a készülő Liliomfiba, Darvas Iván partnerének. Ki az a huszonéves nő, aki egy ilyen felkérésre nemet mondana? Az ötveneses évek legnagyobb hazai filmsikere lett az üde adaptációból. Mire észrevette, Krencsey lett a magyar film ügyeletes üdvöskéje. Jöttek sorban az újabb szerepek: kosztümös kalandfilm (Gábor diák), politikai beolvasás az olvadó rendszernek (A 9-es kórterem), majd egy betiltott mesefilm (Az eltüsszentett birodalom). Krencseyből – tetszik, nem tetszik – sztár lett. Azaz majdnem sztár. Mindenesetre messzire került a rendezői pályától.

Kellett az ő természetes, bájos kedvessége a filmvászonnak. Vele lehetett legitimálni a politikai rendszert. A forradalom előttit és utánit. Túl jó és túl szép volt ezekre a feladatokra. A filmszínész mindig eladja a tükörképét. Ördögi szerződést köt a nézőtérrel: már nem az, aki valójában, hanem akit/amit egy rendező, egy sztori vagy az önző közönség teremt magának.

Krencseyt túl hamar elérték a negatív karakterszerepek. Játszott a házasságukból kifelé kacérkodó asszonyokat (Gyalog a mennyországba, Két emelet boldogság, Próbaút). Ő volt Jókai Mór démonian bosszúszomjas Atalie-ja (Az aranyember). Lakklemezbe burkolt dizőz – különös rendezői ízlésficam – egy dzsentrisen mulató plebejus társaságban (Isten őszi csillaga); csak a mikrobarázdák takarták a testét.

Aztán egyszer csak ritkulnak a felkérések, fogynak a szerepek. A színház sem kárpótolja. Kecskemét, Szolnok, Pécs nem megfelelő játszóhely számára. Férjével úgy döntenek, elmennek.

A harmadik történet a legcsúfabb. Szereplője, áldozata, elszenvedője talán a legtisztább arcú nő, aki a magyar film vásznára került. Azért kellett besározni. A Bakaruhában cselédlányát szívébe zárta a közönség. Méltóság és tiltakozás volt ebben az 1957. május 1-jén bemutatott filmben. Budapest amnéziás népe aznap a Hősök terén elmondott Kádár-beszéd mákonyával tért meg otthonaiba. De a mozikban játszani kezdték a hűséges, ám a megalázás után fellázadó lány drámáját. (Bara Margit királynői méltósággal vonult ki a történetből.)

Legjobb filmszerepeiben mindig a szabadságot kereste. A Zápor férjét is, szeretőjét is elhagyó, függetlenedni akaró falusi asszonyában vagy a Kertes házak utcája unalomba fúló házasságából kilépni erőtlen nőalakjában. Lázadozni persze csak a filmvásznon lehetett. A szabadságnak még ára sem volt akkoriban. Büntették az elvágyódást, még jobban a szépséget, a méltóságot. A hatvanas évek közepén egy közönségszavazáson az első helyen végzett. Ez volt a korszak demokráciája, táncdalokra, színésznőkre lehetett szavazni – több jelölt közül.

Bara Margit nyert – és ezzel veszített. A mondvacsinált egyenlőség társadalmában nem szabad kiemelkedni a szürke középből, vagy ha már igen, elsőnek lenni súlyos vétek. Kapóra jött népszerűsége, mellékszálat lehetett kreálni belőle egy piszkos ügyben. 1964 őszén leváltották a szovjet pártfőtitkárt. Erre föl Kádár János hazai balos ellenzéke elérkezettnek látta az időt, hogy politikai támadást indítson a magyar első titkár ellen. Hogy bizonyítsák: mennyire korrupt és munkásellenes a vezetés egy része, letartóztattak egy feltűnően jól élő vendéglátó-ipari vezetőt, és valódi szabálytalanságaiért aránytalanul súlyos börtönbüntetésre ítélték. A mélyen elítélendő szocialista „dolce vita” igazolására kellett egy szaftos pletyka. Bara Margit lett a nagyvad, akit az ügybe – mondani sem kell: teljesen ártatlanul – belekevertek.

Három sors, három életút, félbeszakadt színészpályák. Külső vagy belső emigráció az önként vállalt büntetés. Az elvesztegetett éveket senki nem adja vissza.