Szerelem a végzetem
Ha úgy hozná a sors, hogy nyugdíjas életünket egy jachtokkal pettyezett kék öböl partján kellene eltöltenünk, s nagy fehér Mercedes kabrióval giri-gurulgatnánk a napsütésben, még tán azt is el tudnánk viselni nagy nehezen, hogy szomszédságunkban egy szemrevaló, bár nem ifjú énekesnő morzsolgatja magányos napjait. Persze, nem marad ez így (lásd a címet!).
Főhősünket, a hajdan sikeres, özvegy ingatlanügynököt és sikertelen apát, tudatlan, korlátolt felelősségű nagypapát, a mai gyakorló bunkót és sokoldalú mizantrópot a remek történetekben csiszolt Michael Douglas játssza nagyon takarékosan, mindössze néhány ismerős, sőt kopott gesztussal, igen szűk regiszterben. Megöregedett ő is. Ezzel együtt irigyelhetnénk: épp saját házát árulja nyolc és fél millióért. (Dollárért, persze.) Nem szíveli a színes bőrű rendőröket és a kertjébe piszkító kutyákat, bár nem ez a legnagyobb baj vele.
Ám ő még mindig jobb, mint a másik Oscar-díjas sztár, Diane Keaton, aki mesterkélten sértődött és olykor indulatos porcelánbabát ad elő, igencsak mereven, nyikorogva és külsődleges eszközökkel, szinte az Üdvhadsereg háztáji képviselőjeként.
Ha eddig nem derült volna ki: nem jó ez a film. Patentokból építkezik, emberi kalandjai hiányoznak, humán természetrajza hiányos és elnagyolt, a szereplők leharcoltak, az ízlés kétes. (A giccs legrémesebb perceiben egy fekete bőrű nő szül a háztulajdonos kanapéján jajvékolva és magát hányva-vetve, de nem hihetünk neki. Túl van játszva-feszítve a fájdalom és az öröm összes közhelye.)
Ez a bemutató is a nyári kudarcparádéhoz tartozik, semmiről szól sehogy. Kiagyaltság csupán. A két Oscar-díjas híre-neve, múltja: csak ezüstpityke a leevett, szakadt lajbin. Nem segít.
(Rendezte: Rob Reiner.)
Bölcs István
