Székely Gábor: Egzisztenciális csőd fenyegeti a színházi szakmát

Székely Gábor és Zsámbéki Gábor évfolyamtársak voltak a színművészetin. Zsámbéki Nádasdy Kálmán osztályába járt. Székely Major Tamás növendéke volt. A főiskolán 1968-ban végeztek. Abban az időben minden friss diplomás rendezőnek állást kellett biztosítani. A kultuszminisztérium Zsámbékit Kaposvárra küldte. A hatvanas évek végén ez száműzetést jelentett: akkoriban az ország egyik leggyengébb színháza volt a kaposvári.

Az ifjú pesti rendezőt nyomasztotta a kisváros provinciális légköre. Megváltást jelentett számára, amikor a korábbi direktort leváltották, s a helyére Komor Istvánt nevezték ki. A nyitott szellemiségű új vezető főrendezőnek választotta maga mellé Zsámbékit.

Eközben a régi barát és évfolyamtárs, Székely Gábor Szolnokon küszködött – ugyancsak a vidéki színházi lét sekélyességével. Persze azért a kaposvári és a szolnoki társulatban is voltak nagyszerű emberek. A szolnoki direktor, Berényi Gábor például fontosnak tartotta, hogy kortárs magyar drámákat is játsszanak. Székelyre bízta a Tóték megrendezését. Örkény István írónak annyira tetszett az előadás, hogy a huszonéves pályakezdőnek megígérte: a következő darabját is vele rendezteti meg.

Így is lett. A Macskajátékot elsőként szintén Székely állíthatta színpadra. Örkény még a premier előtt is aggodalmaskodva kérdezte: „Vajon érdekel valakit Szolnokon két öregasszony kálváriája?” A nyilvános főpróba katasztrofálisan sikerült. Megjelent a főszereplőnő házmestere a hároméves unokájával. Az egyik jelenetnél a kicsi kiabálni kezdett: „Miért sír a néni?” A gyereket a jegyszedők is próbálták csitítani, de az csak nem csendesedett. A közönség hol a színpadi drámát figyelte, hol a nézőtéri vígjátékot. A főpróba után Örkény falfehéren mondta Székely Gábornak: „Mindig tudtam, hogy a színművészek kiszolgáltatottak, de hogy ennyire!”

A premier másnap persze hatalmas sikert aratott. Várkonyi Zoltán azonnal felajánlotta Székelynek, rendezze meg a Vígszínházban is a Macskajátékot – Sulyok Máriával és Bulla Elmával. Ám Székely már nem akarta otthagyni Szolnokot.

Különben Várkonyi Zsámbékit is hívta a Vígbe. Ő sem ment. Kaposvárott már szervezte új társulatát Babarczy Lászlóval és Ascher Tamással. Szolnokon is létrejött egy friss szellemiségű csapat. A távozó igazgató posztját Székely vette át, aki rendezni hívta Gazdag Gyulát, Valló Pétert, Paál Istvánt.

Az akkori időszakról jegyezte meg egyszer Koltai Tamás kritikus: Kaposvárott már az 1974–75-ös évadban több minden történt, mint a budapesti színházakban együttvéve.

Különösen a pesti Nemzeti Színházban süllyedt a színvonal. A kultuszminisztérium Székelyt és Zsámbékit fölkérte, reformálják meg a Nemzetit. Ezt a feladatot már nem utasíthatták el. Csakhogy a színészcsillagok gyanakvóan nézték a forrófejű felforgatókat. Bessenyei Ferenc inkább nyugdíjba ment, hogy ne kelljen a „Gáborokkal” együtt dolgoznia, Kállai Ferenc három szerepet is visszaadott, Sinkovits Imre is háborúskodott egy ideig a „modernkedő ifjakkal”.

A „két Gábor” újraértelmezte a Nemzeti Színház szerepét is. Művészeti koncepciójukban leírták: „Klebelsberg Kunó annak idején a Nemzeti Színházban a nemzeti jelleget hangsúlyozta. Mi a szakmaiságot tartjuk fontosnak.”

De elfogyott a politikai türelem, amikor ’82-ben bemutatták Kornis Mihály darabját, a Halleluját. A Nemzeti párttitkára, Vadász Ilona jelentett is minderről a minisztériumnak: „Meddig terjedhet a kultúra területén az úgynevezett liberalizmus? A Nemzeti némely produkciójában érzékelhető az általánosító hiányérzet, az ideálnélküliség, az apátia jegyei. Több olyan előadás is született, amely – sokkoló hatású jelenetekkel vagy nyelvi szabadosságával – a nézők ízlését provokálóan tette próbára.”

Az akkori kultuszvezetés a „pozitív szocialista társadalmi célok védelmének érdekében” úgy döntött: meneszti Székelyt és Zsámbékit. Ám – tartva a kultúrpolitikai botránytól – felajánlották nekik, hogy a Nemzeti volt kamaraszínházában egy, az „anyaszínháztól” független teátrumot alapíthatnak. Így jött létre a Katona József Színház. Addigra a „Gáborok” olyan szakmai elismerést vívtak ki a Nemzetiben, hogy a társulat 32 tagja átszerződött velük a Petőfi Sándor utcai teátrumba.

Egyébként a Hallelujáért ’82-ben nekik ítélték a színházi kritikusok díját, ám az átadását megtiltotta a kultuszminisztérium. A kritikusok válaszként abban az évben nem adták ki ezt a díjat.

Civil összefogásból akkor jól vizsgázott a szakma: a régi történet ma is tanulságos.

– A Nemzeti történetében mindig is azok voltak a kiemelkedő korszakok, amikor az ideológia nem írta felül a művészi értékeket. Tragikus, hogy ma megint ott tartunk: a politika akarja meghatározni, hogyan kell játszani a Nemzetiben – elemez Zsámbéki.
Egyébként az egész szakma jelenét komoran látja: pénzelvonásokkal bármely társulat tönkretehető, és félreállíthatók a hatalom számára kellemetlen vezetők.

Székely szerint egzisztenciális csőd fenyegeti a szakmát. A színművészetin végzett fiatalok nem tudnak hová szerződni. A színházak idén már gyakorlatra sem hívják a növendékeket.

A Katonából Székely Gábor amúgy ’89-ben távozott. Néhány évvel később megalapította az Új Színházat: négy évig vezette, pályázott a folytatásért, ám – a szakmai zsűri javaslata ellenére – leváltotta őt az akkori fővárosi vezetés. Székely azóta a rendezést is abbahagyta. Majd 2006-ban lemondott a színművészeti egyetem rektori tisztségéről is. Ma már csak tanít, interjút sosem ad. Hogy miért nem?

– Amikor leváltottak az Új Színház éléről, háromórás sajtóbeszélgetést tartottam. Kértem az újságírókat, ne kiragadott mondatokat írjanak meg. Megsértődtek. Azóta úgy gondolom, jobb elkerülni az ilyen helyzeteket.

De azért úgy érzi Székely, vannak szakmai tartozásai. Régóta készül leírni mindazt, amit a színházról gondol. Neki a legfontosabb: a szakmai tudás átadása.