Sorozatgyilkos Cannes-ban

A győztes egyedül van – mondja címében a regény. Igaz lehet, bár arra nemigen emlékszem, hogy a vesztes körül rendszeresen nagy tolongás lenne, mondván: én is kérem a részemet a vereségből.

Persze mindent megmagyaráz, hogy a főhős a beszélő nevű Igor Malev. Sokkal érthetetlenebb az elvált orosz asszony neve, amelyet Ewa formában reprodukált a szerző. Azóta is izgatottan forgatom a cirill betűs szótárakat, hogy a „duplavé” hiteles (esetleg ortodox) írásmódját megtaláljam.

Amúgy a sikeríró, akinek művei több mint százmillió példányban keltek el 160 országban, 68 nyelven, tudja, mitől döglik a légy. Végy egy csillogó, nemzetközi, exkluzív, irigyelt helyszínt (például a cannes-i filmfesztivált), abból is a luxusszállót (a Martinezt), szép, feltörekvő, ifjú nőket, gazdag, léha férfiakat, keverd őket össze a siker és a glamour jegyében. Mondd: ők a szuperosztály (vagy legalábbis abba igyekeznek bele), amelynek képviselői bármit megtehetnek.

Ha csípősebb ízt akarsz, tégy hozzá egy sorozatgyilkost, teszetosza rendőrt, leszbikus szerelmespárt, angol detektívet, topmodellt és VIP-pasit, akad még a lomtárban használható kacat.

A gyilkos legyen rezervált, őszülő negyvenes. Ha a lelke sérült, az sem baj. Ahogyan az amerikaiakat a Vietnam-szindróma tette normális életre alkalmatlanná, Malevet meg az afganisztáni seb. Öl, ha kell. S ha nem, akkor is. Mert úgy hiszi: neki kell itt rendet raknia.

A történet vonz, mint a légypapír. Súlyos tehertétel viszont a szöveg társadalombölcseleti és filozófiai eszmefuttatásainak sora, amelyek korántsem eredetiségükkel tündökölnek, viszont igencsak sekélyek és zavarosak.

(Paulo Coelho: A győztes egyedül van. Fordította Nagy Viktória, kiadta az Athenaeum.)