Senki többet

Legalább három, de az is lehet, hogy négy – egymástól jól elválasztható – rétege van Giuseppe Tornatore legújabb filmjének, a Senki többet... címűnek. (Véletlen, de szerencsés véletlen a cím fordítása: az eredeti The best Offer ugyanis nem adja vissza a magyar változat pluszjelentését – az eredetit, az árverésre vonatkozót persze igen –, hogy tudniillik ilyen szerepet senki többet nem fog eljátszani a főhős életében, mint a filmbéli Claire.)

Van egyszer egy lét- és művészetelméleti réteg, amely az igaz és hamis, valóságos és tettetett jelenségek körét járja végig rendkívül szuggesztíven: ahogy a hajdani beszélő gép csavarjai kerülnek lassan egymás mellé, úgy illesztődik össze jelenetről jelenetre ez a gondolatkör, úgy tudunk meg egyre többet a hősöknek a világhoz, a műtárgyakhoz és egymáshoz való viszonyában minderről. Aztán van egy lélektani réteg, hogyan tud két különös, zárkózott jellem egymásra találni egy extrém történetben. És van egy látszólag bűnügyi réteg, amelyben egyfelől megtudjuk, hogy senki és semmi nem az, aminek látszik (így kapcsolódik a történet a hamisítási teóriák rétegéhez), másfelől meg azt, hogy ha az ember elmúlik hatvanhárom, ne szeressen bele huszonhét éves nőbe, mert abból nemigen sülhet ki jó. Az utóbbit leszámítva (amit e film nélkül is többé-kevésbé tudunk) sok finom megfigyeléssel és még több ábrázolási bravúrral örvendeztet meg bennünket ez a film. Tornatore igazi kézműves, a legapróbb részletekre is nagyon figyel, és ebben a történetben minden pillantásnak, minden ottfelejtett tárgynak, minden félmondatnak rendkívüli jelentősége van.

Éppen az a mívesség, gondosság, na meg a szenzációs színészi játék emeli messze az átlag fölé Tornatore filmjét: Geoffrey Rush bármit képes elhitetni velünk – még azt is, hogy ez a szokásaiba gyepesedett különc, aki addig a nőket csak talpig olajban tudta elviselni, beleszeret egy olyan nőbe, akit nem is látott, s hajszálpontosan ábrázolja ennek az útnak minden apró állomását, de a többiek is (Jim Sturgess, Sylvia Hoeks, Donald Sutherland) méltó partnerei. Kár, hogy a film – ez is megszokott a mesternél – túl van forgatva, és többször ér véget. De ez legyen idén nyáron a legnagyobb bajunk.

Jolsvai András