Semmi pátosz

Az a petőfies lobogású köpeny, amelyben az emlékeim látják őt a Magyar Televízió lépcsőjén 1989. március 15-én, nem rajta, hanem a szónokon, Csengey Dénesen volt. Cserhalmi csak tizenkét pontot olvasott fel a nemzet követeléseiből, és az érettségizős öltönyét viselte, büszkén, hogy még belefér. Szóval semmi pátosz, semmi modern hőstípus. Látod, mégis emdéefesnek könyveltek el akkor, mondom neki. Csakhogy a tizenkét pontot a Fidesz írta, feleli rezignáltan, hozzátéve, hogy ő maga a liberálisok szavazója volt. Akkor, persze. De hát minden akkor volt.

Több generáció van tele a róla szóló mítoszokkal, miközben az arca ma is csak középkorú arc, érett, anélkül hogy a ráncok mentén összetörött volna. Csakhogy a hősképző idők végleg lejártak. Ráadásul a régi meséknek a fele se igaz, mondja, de szerintem meg elég a töredéke is. A mítosz persze túlzásokból áll, de egy magnak, amelyből ezek a túlzások kisugároznak, kirepülnek, mint afféle elektronok, mégiscsak létezőnek kell lennie. Volt ott valaha valami. Egy látszólag ok nélküli lázadó homályos figurája. Egy fenegyereké. Egy balhés csirkefogóé. Egy őstehetségé, akinek összeférhetetlensége sokak szemében volt illetlen káosz, és attól egy rendes polgárka riadtan húzódik vissza.

Hogy igazából hová tartozik és hová nem, azt épp egy polgári sportág edzője, Fülep Gyuszi bácsi ismerte fel, aki vívásra tanította Debrecenben. Fiam, mondta, csapatba bármikor beteszlek, de egyéniben csak elhülyülöd a dolgokat. Elszurkálod itt magad, megbököd a másik talpát, kimandzsettázod, elszórakozol vele, de jobb, ha tudod, belőled színész lesz. És a ripacsvilág istene tényleg elküldött hozzá egy, a városba szerződött színészt, aki felkészítette őt a főiskolára. Ahol nagy élet volt, de neki néhány tanár órájától eltekintve szenvedés is, mert a bulik és ökörködések mögött gyorsan felállt a felnőttek szabta hierarchia. A stréberek nyelvi erősorrendje? – kérdem, de Cserhalmi szerint elég, ha simán alamusziságot mondunk. Utálta ezt, a másolat eredetijét, a kádári játékszabályok világát meg még jobban, így esett, hogy a főiskola utáni első tíz évet gyakorlatilag végigtekeregte. Egy kis Debrecen, ahol szerepet adott vissza, ezért elküldték, aztán pár évre egy kis Veszprém, meg két évre egy kis Nemzeti, ami jött. De bejönni semmi sem tudott. Íme, egy struktúrán kívüli ember, mondanánk ma nagyon okosan, de persze a hetvenes években ilyet élő ember nem mondott. Cserhalmi szerint nem is kell ebbe semmit belemagyarázni, egyszerűen jobban szeretett csavarogni.

Rágyújtunk, isszuk a kávét, és közben lassan rájövök, hogy nem érdemes az élethelyzeteire olyan magyarázatokat felkínálni neki, amelyek egy hajszálra is túloznak, túldobják a dolgokat akár egy jelzővel is. Rögtön visszavesz belőlük, lehozza őket a földre, azzá formálja, amit ő valóságosnak gondol. De ez nem azt jelenti, hogy közben óvatoskodna vagy méricskélné a szavakat. Csak józan. A düheit sem nyomja el, „szemét, alja ügyek voltak”, mondja néha, és nem legyint, nem teszi meg azt a szívességet ócska embereknek, hogy megbocsátható múlttá teszi őket. Ami volt, igenis volt.

Csak nem minden úgy. A nőügyek mítoszával is gyorsan végez. Nem volt olyan sok. És soha nem válaszolt a rajongó lányok leveleire. Tudta, hogy miközben a filmvásznat nézik, nem őt látják.

Cserhalmit talán a kis dolgokból lehet a legjobban összerakni. Abból a történetből például, amelyben egy forgatás során észrevett egy ember nagyságú kínai vázát, és amikor megtudta, hogy háromszor annyi pénzért bérelték a díszletbe, mint amennyi az ő egész gázsija, fogta magát, és hazament. Aztán visszajött persze, de addig sokan képzelhették el az ő lassú kínhalálát. Vagy vegyük azt, amikor Agárdi Gáborról „lecsodálkozta” az öltönyét. Hogy a fenébe járhat egy ember zakóban, nyakkendőben, kérdi Cserhalmi ma is, mintha egy örök hobó, egy visszamaradt hippi lenne, persze virágok nélkül, mert az sok lenne. Ez a „kívüllét” persze irritáló volt egy olyan rendszerben, ahol az ember alattomban szokta megkeresni az egyénisége szabadságdarabkáit, de Cserhalmi a maga útját nem ideologizálta soha. Nem voltak meg akkor ezek a mai szavak, mondja. Rendszerkritika, egyebek. A balhéiba ma sem lát bele többet, mint devianciát, amivel egy kicsit megszínezte maga körül a szürke életet. Azt mondja, neki és a többi deviáns barátnak, színész- vagy épp rendezőtársnak, de akár civilnek is jó volt ez, szinte érzéki mámor. Egyszerűen boldoggá tette őket, hogy összesúgnak a hátuk mögött, hogy bizonyos emberek nem köszönnek vissza vagy csak elfordulnak. Igen, ismétli élvezettel, ez iszonyú jó volt.

Szép látvány is az, amikor az alattvaló pukkad. Nem mondom Cserhalminak, csak elképzelem, mi lenne, ha az ő fiatal énjét most is beledobnánk a magyar valóságba. Melyik kor vizsgázna jobban?

Elfogyott a kávé, de még nyúzom egy kicsit a színészettel. Garast idézem, aki egyszer azt mondta, a magyar színész sötétebb időkben olyan volt, mint a nép legkisebb fia, akit elküldtek, hogy eredj, Jankó, mondd meg a bajunkat a hatalmasoknak. Érezte magát Cserhalmi bármikor is hasonló helyzetben? Nem, feleli, sose volt küldetéstudata, ha lett volna, tövestől irtja ki. A közéleti szerep, amit néha elvállalt, sem volt más, mint egyszerű igazságérzet, tisztesség dolga. És a színészet sem mirákulum, hogy művészet-e egyáltalán, azt se tudni, talán sok idő után azzá érik az ember. Ha figyel önmagára. Úgy érted, kérdezem, hogy előadás közben súg neked egy énke, követi, hogy mit csinálsz, és irányít? Pontosan, mondja Cserhalmi, az én feletti énke időnként közli, hogy a játszó személy, aki amúgy azonos vele, mekkora szarságot követett el már megint. Visszavenni ebből a trutyiból, parancsolja. Szikárabban. Fegyelmezettebben. És tudod, teszi hozzá Cserhalmi – közölvén azt is, hogy az énke nincs mindig vele, most sem, bele is bolondulna –, amikor jön a taps és a meghajlás, az ember néha egy nagy, habos sörre gondol. Hogy az első hideg és keserű korty micsoda gyönyör lesz az elvégzett munka után. Mert ez munka. Néha művészet, de egy szerep általában professzionálisan, sok kínlódásból összerakott munkadarab. Nem szárnyalás, de jó esetben annak a látszata. Ennek előtte meg utána is az ember sose művész, hanem hülye. Az előadás utáni reggel például, amikor felébred és boldogan hülye, mert nem látja senki, csak a felesége, aki meg ezt úgyis tudja róla.

A Nemzet Színésze lettél, mondom neki, nem olyan ez, mintha az embert hirtelen talapzatra emelnék, szobornak, közben meg értelmetlenül emlékeztetik a korára is? De Cserhalmit ez nem idegesíti, szobrot úgyse lehet belőle csinálni, a kora meg régóta nem zavarja. Úgy beszél, mint aki tudja, az ember úgyis annyi, amennyi. Hozzáadni se lehet, hát még elvenni belőle.

Azt meséli, Latinovits írta be neki a Ködszurkáló című könyvébe ajánlásul („szegénykém, hol van már ő is”), hogy „Sikerülni fog, vagy neked, vagy neked.” Erre én nem mondom neki, hogy látod, Tyutyu, sikerült. Nem mondom, még a beszélgetés végén sem, hogy milyen fantasztikusan jó színész. Ezek megint csak amolyan hozzáadott szavak lettek volna.