Régi és új Hungarikonok
Valamit ki kellene találni a gyűjtemény címét illetően most, hogy államilag is terjeszkedőben van egy irányzat, mely védetté nyilvánítja a tepertős pogácsát is – talán mostantól két szóba kellene írni a dolgot, így hangsúlyozva a különbséget. Vagy adhatnók az egyre terebélyesedő Kárpáti-kollekciónak a Hangárikonok nevet is, arra utalva, hogy a teljes gyűjtemény már régen túllépte a szokásos múzeumi méreteket, leggyakrabban csak részletek láthatók belőle.
Miként most is, a Várnegyed Galéria új kiállításán. Ezúttal alig negyven műalkotásban gyönyörködhetünk, többségükben olyanokban, melyek már régóta ékkövei a gyűjteménynek; de azért föltűnik jó néhány új is közöttük. Nekem persze újdonság volt az egész tárlat, de Jolsvai kollega, aki az ötlet megszületésétől követi nyomon a Hungarikonok történetét, sok kedves ismerőssel találkozhatott. Ő mesélte mélázva (az a megtiszteltetés ért ugyanis, hogy elfogadta meghívásomat, és együtt tekintettük meg a kiállítást), hogyan fogant meg az idea anno Kárpáti Tamás agyában, hogyan formálódott, alakult aztán az egész, hogy mára az egyik legjelentősebb és legérdekesebb kortárs magyar gyűjteménnyé váljon. És persze nagy előnye, hogy a végtelenségig tágítható.
Mindazonáltal azt kellett megállapítanom, hogy nem egyforma nehezek a képzőművészekre nehezedő feladatok. Tudom, tudom (Jolsvai kollega elárulta), hogy minden festő és szobrász maga dönti el, milyen alapanyaggal dolgozik. De azért egészen más dolog egy karmesteri pálcát beépíteni egy festménybe, mint egy hatalmas kajaklapátot, mondjuk. Mindegy, ez legyen az újonnan jelentkezők baja, mi meg örüljünk annak, ami eddig megvan. A Várnegyed Galéria kiállításán például Szurcsik József remeklésének, aki Berény Róbert egykori festőládájának tetejére megfestette az ikonikus plakát ironikus másolatát, ezzel a címmel: Uram, a sálja! Egy ládatetőben egy évszázad történelme.
Nádas Sándor
