Pungor András: Dobókockák

Már nem emlékeztek rá, mikor engedték le a redőnyöket. A férfi szürcsölve kanalazta a levest. A nő némán figyelte, kezében félúton megállt a kanál, remegett benne a zsíros, sárga lé.

– A zacskókat be kell rakni az ágy alá.

– Már beraktam – válaszolta egykedvűen a férfi.

Az ágyat délelőtt a padlóhoz rögzítették. Nem volt könnyű, sajnálták százas szögekkel átütni a lábait. Évekkel ezelőtt lomtalanítás volt a városban, ott találtak rá. Egy cigány ember is szemet vetett a szép fekhelyre, órákig kérlelték, végül lemondott róla. Nehéz bükkből készült, megizzadtak, mire végigcipelték a városon. A piros lámpánál letették, ráfeküdtek, nevettek, mindenki őket nézte.

– A kamrát kipakoltad? – kérdezte a nő.

– Még nem.

A szekrényt a falhoz szegelték, az ajtajait leragasztották szigetelőszalaggal. A férfi akkor húzta meg a hátát. Próbálták jéggel enyhíteni a fájdalmat, aztán melegítettek rá fazékfedőt, de egyik sem használt. Éjjel nyögdécselt, nem tudott igazán aludni. Egy idő után feladta, kiment a konyhába, rágyújtott. A nő is nyugtalanul aludt. Hiányzott a fia. Előző nap az osztályfőnök azzal hívta fel, nem engedi haza a gyereket, otthon nem lesz biztonságban. Kiabált vele, hogy nem teheti, sírt, hiába. Talán Józsika reggelre megszokta az iskolai kempingágyat, a tornaterem műanyagszagát.

– Biztos hatodika van?

– Nem tévesztettem el – válaszolta a férfi. Rég vártak erre a napra. A falon függött a naptár, a kalendáriumból tépte ki, ácsceruzával húzta át iksszel az eltelt napokat. Az apja is így csinálta, amikor egy hónapra hazaengedték a szanatóriumból, számolta az időt, hogy kibírja. Ő pattanásos kamasz volt, folyton mosta a kezét az utcai kútnál. Félt a betegségtől. Amíg otthon volt, az apja tartotta neki a kútnyelet, rángott közben a szája, az anyja meg a lakásban dohányzott, nem foglalkozott velük, meredten nézte a tévét.

– Félsz?

– Dehogy – erőltetett mosolyt arcára a nő. Akkor is félt, amikor szüleivel ki kellett mennie a reptérre, csak a négy fal között érezte biztonságban magát. Kemény bőr nagykabát volt rajta, a térdéig ért, botladozott benne. Folyt az orra. Cuppogott alattuk az út, éhesek voltak. Birkák legelésztek a reptér szélén, pléhlemezekből állt a birkahodály. Kerülgették a birkaszart, teszkós zacskóba szedték a tyúkgombát. Anyja közben dúdolt egy dalt. Ő is belekapott, remegett a hangja. Elszökött egy cigány fiúval, nem szerette, fájt neki, ha azt akarta csinálni, de legalább nem kellett otthon laknia. Tizenhat se volt még.

Fotó: Shutterstock

A férfi befejezte a levest, kiegyenesedett a széken, felemelte az állát, a sparheltet figyelte.

– Tésztát főztél? – kérdezte a nőtől. Mindig azt főz, nincs más.

– Miért, baj?

– Ma ne cukrosat együnk – mondta. A nő szabadkozott.

– Van itthon lekvár. Ünnepnapra tettem el.

– Az jó lesz – mondta a férfi.

Az esküvőn kívül más ünnepük nem nagyon volt. Négyen voltak az anyakönyvvezetőnél: ők meg két tanú. Egyik sem él már; Józsit agyonütötte az áram, Kareszt pedig az alkohol vitte el. A kontyos nő hasán meggyűrődött a nemzetiszín szalag, folyton azt igazgatta. Nevetgéltek, mire rájuk parancsolt, hogy itt nem illik vihorászni. A szertartás után vettek a boltban két sört, kimentek a mezőre. Ott, ahol a patak kiszélesedik, meztelenre vetkőztek, megitták a Sopronit, és estig fürödtek.

A nő kinyitotta a szekrény ajtaját, és az orvosságosdoboz mögül elővette a lekvárosüveget. A tésztásfazekat is az asztalra tette. De nem ült le, meredten nézett maga elé.

– Mi a bajod? – kérdezte tőle a férje.

– Ha ma szétesik, hol fogunk lakni?

– Nem fog – mondta a férfi. – Kibírja.

Hat ház volt a telepen, lapos tetejű mind, falaikra fekete köröket festettek. Az északi oldalukon hat volt, a délin csak egy. Mintha hat dobókocka állt volna egymás mellett. Az államtól kapták a házat, de szóltak, ha nem fizetik a rezsit, elveszik tőlük. Miért pont mi, kérdezte a férfi. Nem kötötték az orromra, vonta meg a vállát a hivatalnok, aztán aláíratott velük egy papírt, az apró betűs részben volt szó a hatodikáról. Jobb ez a kockaház, mondogatták, mint a régi furnérbódé a kispesti erdőben. Igaz, ott tisztább a levegő, szebb az ég éjszaka. Itt sűrű a füst, és a bozótosból átjárnak a kutyák. Féltik tőlük a gyereket. Az egyik korcs csúnyán megmarta a szomszéd fiú lábát. Kapott injekciót, de azóta is sántít. A nőre is rátámadtak, amikor meg akarta kapálni az ágyást.

– Pető szerint csak a hatosért fizetnek – mondta a férfi.

– Ő honnan tudja?

– A szerződésében benne volt.

– A miénkben miért nem?

– Lehet, hogy benne van abban is.

Ha megkapják a pénzt, vesznek belőle egy saját házat, tészta helyett húst esznek. Szednek az erdőben gombát, majd azzal sütik meg a csirkét, rizst főznek hozzá, és megszegnek két nagy fehér kenyeret. A nő vásárol majd szép ruhát, de nem hordja mindennap. Elteszi a szekrénybe, és csak akkor veszi fel, ha a templomba mennek.

Tettek lekvárt a tésztára, a férfi csettintett a nyelvével. Csendben ettek.

– Ma ihatok egy pohárral? – szólalt meg a férfi.

Már leszokott, régen sokat ivott. Évekig tartott, mire apránként kifizették a tartozást. Volt, hogy a nő az árokparton talált rá, folyton veszekedtek.

– De csak egy pohárkával! – figyelmeztette a nő, és elővett a szekrény aljából egy félliteres műanyag palackot. Piros folyadék lötyögött benne. Töltött magának is.

– Mire iszunk? – kérdezte.

– Hogy Józsikának jobb legyen – mondta a férfi.

– Arra – bólintott. Koccintottak. Hamar koppantak a poharak az asztalon.

Amikor jött Józsika, nem volt pénzük orvosra. Csak a bábát hívták át. Cserébe a férfi megígérte, felvágja neki a fát télire, meg megjavít ezt-azt a háza körül. A vénasszonynak büdös volt a szája. A nő majdnem elhányta magát, amikor közel hajolt hozzá. Épp csak leöblítette a kezét meleg vízzel, csoda, hogy nem kapott el valami fertőzést. Nehéz szülés volt, elakadt a gyerek. Már azt hitték, mentőt kell hívni, de a bába végül megoldotta. Remegett utána keze-lába.

Kintről zörgés hallatszott. Összerezzentek.

– Elkezdődött? – sápadt el a nő.

A férfi az ablakhoz lépett, résnyire felhúzta a redőnyt. Kint kutyák marakodtak a sárban. Véres volt a víz az udvaron, széttépték a szomszéd macskáját. Az egyik úgy vonyított, mint egy farkas.

– Csak a kutyák – mondta, és visszaült az asztalhoz.

Azt mondják, a Kacoré volt mind. A régi téglagyár épületébe gyűjtötte a környék kóbor kutyáit, azt tervezte, hogy eladja őket a külföldieknek.

– És mi lesz, ha elkezdődik?

– Megbeszéltük, nem? – csattant fel a férfi. Sokszor elpróbálták már. Még arról is beszéltek, hogy akkor nyugodhatnak meg, ha a konyhaablak kerül alulra. Mert akkor az ég felé lesz az északi oldal, a hat fekete kör. A hatos.

– De mitől indul el? – kérdezte a nő.

– A jóisten tudja.

– Pető felesége szerint átverés az egész.

– Honnan veszi ezt?

– A hivatalban hallotta. Hiszen ez ház, és nem dobókocka!

Hallgattak. Először a férfi állt fel, nyögött, fájt még a háta. A nő felpattant, hóna alatt átkarolta.

– Hagyjál – intett a férfi. – Megy egyedül is. A tányérokat egy nejlonzsákba rakták. Kipakolták a kamrát, gyerekjáték meg egy rozsdás bicikli volt benne. Kinyitották az ajtót, és a kacatot kidobták a kutyák közé az udvarra. Ráfordították a kulcsot.

– Itt az idő!

– Biztos? – remegett a nő szája.

A férfi bólintott, megfogta a kezét, és bevezette a szobába. Megálltak egy pillanatra az ágy mellett. Átölelték egymást. Annyira szorították a másikat, hogy érezték a szívverését. Aztán a nő hanyatt feküdt. A férfi gyengéden áthurkolta zsineggel a derekát, és az ágykerethez rögzítette. Ő is körbetekerte magát, melléfeküdt, a nő a fogával húzta meg a csomót. Megfogták egymás kezét. A plafont nézték. Vártak. A nő mondta ki először, suttogott:

– Csak hatos legyen!

Kint elhallgattak a kutyák. A nő rémülten nézett a férjére.

– Kezdődik – mosolygott a férfi. Boldogan megszorította a nő kezét.

(Részlet Pungor András A hetedik nap a papáé című könyvéből.)